Elülső borító: A vér nyoma…, Dr. J. M. Carroll, aranyozott betűk kopott sötétvörös vásznon, régi templomok, vértanúkeresztek és máglya mellett kanyargó vörös nyommal.

A baptista történelem klasszikusa · 1931

A vér nyoma…

A keresztyének nyomában az évszázadokon át, avagy a baptista gyülekezetek története alapítójuk, Krisztus idejétől napjainkig

Dr. J. M. Carroll

Öt előadás Clarence Walker bevezetésével és a teljes, újrarajzolt kihajtható táblázattal. Mintegy 17 000 szó, másfél óra olvasás.

Ez a kis könyv azért indul útjára, hogy megismertesse az Úr Jézus azon hű tanúinak kevéssé ismert történetét, akik a Jézus által épített gyülekezet tagjaiként

„legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételöknek beszédéért; és az ő életöket nem kímélték mind halálig.”

Jelenések 12:11

Írta: Clarence Walker

Bevezetés

Dr. J. M. Carroll, e könyv szerzője, Arkansas államban született 1858. január 8-án, és Texasban hunyt el 1931. január 10-én. Édesapja, aki baptista prédikátor volt, Texasba költözött, amikor Carroll testvér hatéves volt. Ott tért meg, ott keresztelkedett meg, és ott avatták fel az evangélium szolgálatára. Dr. Carroll nemcsak a texasi baptisták egyik vezetője lett, hanem a déli baptisták, sőt az egész világ egyik kiemelkedő alakja is.

Évekkel ezelőtt eljött a gyülekezetünkbe, és elmondta azokat az üzeneteket, amelyek ebben a könyvben olvashatók. Akkor kezdtem igazán érdeklődni Carroll testvér kutatásai iránt. Magam is külön kutatást végeztem az egyháztörténetben arról, hogy melyik a legrégebbi gyülekezet, és melyik hasonlít leginkább az Újszövetség gyülekezeteire.

Dr. J. W. Porter is jelen volt az előadásokon. Annyira megragadták, hogy azt mondta Carroll testvérnek: ha leírja az üzeneteket, ő kiadja őket könyv formájában. Dr. Carroll leírta az előadásokat, és megadta Dr. Porternek a jogot, hogy kiadja őket azzal a táblázattal együtt, amely olyan szemléletesen ábrázolja ezt a történelmet.

Dr. Carroll azonban meghalt, mielőtt a könyv kikerült volna a nyomdából, de Dr. Porter a nyilvánosság elé tárta az előadásokat, és az egész kiadás hamarosan elfogyott. Most Isten kegyelméből közreadhatjuk ezt a 66., 20 000 példányos kiadást. Arra kérek mindenkit, aki olvassa és tanulmányozza ezeket a lapokat, hogy csatlakozzon hozzám imádságban és munkában, hogy egyre több és több példány jusson el az emberekhez.

„hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképen rendelkezett Isten ama titok felől, a mely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben, a ki mindeneket teremtett a Jézus Krisztus által; azért, hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsesége … Annak légyen dicsőség az egyházban a Krisztus Jézusban nemzetségről nemzetségre örökkön örökké. Ámen!” (Efézus 3:9–10, 21)

Csodálatos volt hallani, amint Dr. Carroll elmondta, hogyan kezdett érdeklődni a különböző felekezetek története – KÜLÖNÖSEN AZOK EREDETE – iránt. A könyvet hetvenéves kora után írta meg, de így beszélt: „Még csak fiú voltam, amikor megtértem Istenhez. Láttam a sok felekezetet, és azon tűnődtem, melyik az a gyülekezet, amelyet az Úr Jézus alapított.”

Már ifjú korában érezte, hogy a Szentírás és a történelem tanulmányozása által megtalálhatja azt a gyülekezetet, amely a legrégebbi, és amely leginkább hasonlít az Újszövetségben leírt gyülekezetekhez.

Az igazság utáni kutatás sok helyre elvezette, és lehetővé tette, hogy összegyűjtse az egyháztörténet egyik legnagyobb könyvtárát. Ezt a könyvtárat halálakor a texasi Fort Worth-ben működő Délnyugati Baptista Szemináriumnak (Southwestern Baptist Seminary) adományozták.

Sok egyháztörténetet talált – ezek nagy része, úgy tűnt, a katolikusokról és a protestánsokról szólt. Azt fedezte fel, hogy a baptisták története vérrel íródott. Ők voltak a sötét középkor gyűlölt népe. Prédikátoraikat és népüket börtönbe vetették, és számtalanul sokat közülük megöltek. A világ soha nem látott semmit, ami fogható volna azokhoz a szenvedésekhez és üldözésekhez, amelyeket a katolikus hierarchia a sötét középkorban a baptistákra zúdított. A pápa volt a világ diktátora. Ezért nevezték az anabaptisták a reformáció előtt a pápát Antikrisztusnak.

Történetük azoknak a koroknak a hivatalos okirataiban és irataiban van megírva. Ezeken a feljegyzéseken át kanyarog „A VÉR NYOMA”, amint ilyen kijelentésekre bukkanunk –

„Zürichben, miután Zwingli és az anabaptisták között sok vita folyt, a tanács rendeletet hozott, hogy ha valaki újra meg merészeli keresztelni azokat, akiket már korábban (vagyis csecsemőként) megkereszteltek, azt vízbe kell fojtani. Bécsben sok anabaptistát úgy kötöztek össze láncokkal, hogy egyik a másikat húzta maga után a folyóba, ahol mindnyájan megfulladtak (vízbe fúltak).” (Vida Supra, 61. o.)

„Urunk 1539. esztendejében két anabaptistát égettek el Southwarkon túl, és nem sokkal előttük öt holland anabaptistát égettek el Smithfieldben.” (Fuller, Church History.)

„1160-ban pauliciánusok (baptisták) egy csoportja érkezett Oxfordba. II. Henrik elrendelte, hogy homlokukat izzó vassal bélyegezzék meg, nyilvánosan megkorbácsoltatta őket a város utcáin, ruhájukat övig levágatta, és kiűzette őket a nyílt mezőre. A falvaknak tilos volt menedéket vagy ételt adniuk nekik, és ők lassú halállal pusztultak el a hidegtől és az éhségtől.” (Moore, Earlier and Later Nonconformity in Oxford, 12. o.)

Az öreg krónikás, Stowe, Kr. u. 1533-ról így számol be:

„Május 25-én – a londoni Szent Pál-templomban – kihallgattak 19 férfit és 6 asszonyt. Közülük tizennégyet elítéltek; egy férfit és egy asszonyt Smithfieldben elégettek, a többi tizenkettőt pedig elküldték a városokba, hogy ott égessék el őket.”

Froude, az angol történetíró ezt mondja ezekről az anabaptista vértanúkról –

„A részletek mind elvesztek, a nevük is elveszett. A tények is alig tűnnek említésre méltónak. Értük nem forrongott Európa, értük nem rendeltek el udvari gyászt, értük nem remegtek meg felháborodásukban pápai szívek. Halálukat a világ önelégülten, közönyösen vagy ujjongva nézte. Pedig itt, 25 szegény férfi és asszony közül 14 akadt, akiket sem a máglyától, sem a kínpadtól való rettegés nem tudott rávenni, hogy azt mondják: hisznek abban, amiben nem hittek. A történelemnek nincs számukra egyetlen dicsérő szava sem, és mégis ők sem hiába ontották a vérüket. Életük talán ugyanolyan haszontalan lehetett volna, mint a legtöbbünké. Halálukkal hozzájárultak, hogy megfizessék az angol szabadság árát.”

Hasonlóképpen, Dr. Carroll ellenségeik és barátaik írásaiban egyaránt megtalálta történetüket, és azt, hogy útjuk a korokon át valóban véres volt:

Hosius bíboros (katolikus, 1524), a Tridenti zsinat elnöke:

„Ha a baptistákat az elmúlt ezerkétszáz év során nem kínozták volna oly kegyetlenül, és nem irtották volna ki késsel, nagyobb számban nyüzsögnének, mint az összes reformátor.” (Hosius, Letters, Apud Opera, 112–113. o.)

Az „ezerkétszáz év” a reformációt megelőző évek, amelyekben Róma a legkegyetlenebb elképzelhető üldözéssel üldözte a baptistákat.

Sir Isaac Newton:

„A baptisták az ismert keresztyének egyetlen olyan közössége, amely soha nem vállalt közösséget Rómával.”

Mosheim (lutheránus):

„Luther és Kálvin fellépése előtt Európa szinte minden országában rejtőztek olyan emberek, akik szívósan ragaszkodtak a mai holland baptisták elveihez.”

Edinburg Cyclopedia (presbiteriánus):

„Olvasóinknak bizonyára már feltűnt, hogy a baptisták ugyanaz a keresztyén felekezet, amelyet korábban anabaptistákként írtak le. Valóban úgy tűnik, hogy ez volt vezérelvük Tertullianus idejétől egészen napjainkig.”

Tertullianus mindössze ötven évvel János apostol halála után született.

A baptisták nem hisznek az apostoli utódlásban. Az apostoli tisztség az apostolok halálával megszűnt. Az Úr az ő gyülekezeteinek ígérte meg a folytonos fennmaradást attól kezdve, hogy földi szolgálata idején megszervezte az elsőt, egészen addig, amíg újra el nem jön. Ezt ígérte –

„építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Máté 16:18)

Majd amikor kiadta a nagy missziói parancsot, amely megmondja, mit kell tenniük az ő gyülekezeteinek, ezt ígérte –

„ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:20)

Ezt a parancsot – ezt a munkát – nem az apostoloknak mint egyéneknek adta, hanem nekik és a többi jelenlévőnek, gyülekezeti minőségükben. Az apostolok és a többiek, akik hallották, amint kiadja ezt a parancsot, hamarosan meghaltak – DE az ő gyülekezete tovább élt a korokon át: tanítványokat tett (embereket vezetett üdvösségre), megkeresztelte őket, és tanította az igazságot – a tanításokat –, amelyeket ő a jeruzsálemi gyülekezetre bízott. Ezeket a hűséges gyülekezeteket megáldotta jelenlétével, amint végigjárták A VÉR NYOMÁT.

Ez a történet megmutatja, hogyan teljesedett be az Úr ígérete az ő gyülekezeteinek. Dr. Carroll kimutatja, hogy minden korban voltak olyan gyülekezetek, amelyek azokat a tanításokat tanították, amelyeket ő rájuk bízott. Dr. Carroll ezeket a tanításokat az újszövetségi gyülekezetek „ismertetőjegyeinek” nevezi.

Az újszövetségi gyülekezet ismertetőjegyei

1Feje és alapítója – KRISZTUS. Ő a törvényadó; a gyülekezet csupán végrehajtó. (Máté 16:18; Kolossé 1:18)

2Hitének és életének egyetlen szabálya – A BIBLIA. (2Timóteus 3:15–17)

3Neve – „GYÜLEKEZET”, „GYÜLEKEZETEK”. (Máté 16:18; Jelenések 22:16)

4Szervezete – GYÜLEKEZETI (KONGREGACIONÁLIS) – minden tag egyenlő. (Máté 20:24–28; Máté 23:5–12)

5Tagjai – csak üdvözült emberek. (Efézus 2:21; 1Péter 2:5)

6Rendelései – A HÍVŐK KERESZTSÉGE, AMELYET AZ ÚRVACSORA KÖVET. (Máté 28:19–20)

7Tisztségviselői – LELKIPÁSZTOROK ÉS DIAKÓNUSOK. (1Timóteus 3:1–16)

8Munkája – embereket üdvösségre vezetni, megkeresztelni őket (olyan keresztséggel, amely Isten Igéjének minden követelményét kielégíti), tanítani őket („hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek”). (Máté 28:16–20)

9Anyagi rendje – „Ekképen” (TIZEDEK és ADOMÁNYOK által) „rendelte az Úr is, hogy a kik az evangyéliomot hirdetik, az evangyéliomból éljenek.” (1Korinthus 9:14)

10Hadakozásának fegyverei – lelkiek, nem testiek. (2Korinthus 10:4; Efézus 6:10–20)

11Függetlensége – az egyház és az állam szétválasztása. (Máté 22:21)

Minden városban sok különböző gyülekezet van – és mind azt állítja magáról, hogy ő az igaz gyülekezet. Dr. Carroll azt tette, amit most te is megtehetsz – vette a különböző gyülekezetek ismertetőjegyeit, vagyis tanításait, és megkereste azokat, amelyekben megvannak ezek az ismertetőjegyek, vagyis tanítások. Azok, amelyekben megvannak az Isten Igéjében tanított ismertetőjegyek, vagyis tanítások, az igaz gyülekezetek.

Dr. Carroll ezt tette minden kor gyülekezeteivel. Azt találta, hogy sokan eltértek „ezektől az ismertetőjegyektől, vagyis tanításoktól”. Más gyülekezetekről viszont azt találta, hogy hűek maradtak „ezekhez az ismertetőjegyekhez” minden napon és minden korban, amióta Jézus ezt mondta:

„építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Máté 16:18)

„ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28:20)

A vér nyoma…

avagy

A keresztyének nyomában a századokon át

Krisztus napjaitól

napjainkig

Vagy másképpen, de mégis kifejezően szólva – „A tanítások története, ahogyan Krisztus és az ő apostolai tanították, és ahogyan azok tanították, akik hűek maradtak hozzájuk.”

Dr. J. M. Carroll

Első előadás

Kr. u. 30–500

„Emlékezzél meg az ős időkről; gondoljátok el annyi nemzedék éveit! Kérdezd meg atyádat és megjelenti néked, a te véneidet és megmondják néked!”

5Mózes 32:7

1Amit ma „keresztyénségként” vagy keresztyén vallásként ismerünk, Krisztussal kezdődött, Kr. u. 25–30 körül, a Római Birodalom idejében és határain belül. Ez a világ egész történelmének egyik legnagyobb birodalma volt.

2Ez a birodalom abban az időben az akkor ismert lakott világ csaknem egészét magában foglalta. Császára Tiberius volt.

3Vallását tekintve a Római Birodalom abban az időben pogány volt. Sok isten vallása. Némelyik anyagi, némelyik képzelt. Sok buzgó hívője és imádója volt. Nemcsak a nép vallása volt, hanem a birodalomé. Hivatalos, államilag elismert vallás volt. Törvény tette hivatalossá, és a kormányzat tartotta fenn. (Mosheim, 1. köt., 1. fej.)

4A zsidó nép abban az időben már nem volt önálló nemzet, hanem szét volt szórva az egész Római Birodalomban. Még megvolt a templomuk Jeruzsálemben, a zsidók még oda jártak imádkozni, és még féltékenyen őrizték vallásukat. De az, a pogány valláshoz hasonlóan, már régen formalizmusba süllyedt, és elvesztette erejét. (Mosheim, 1. köt., 2. fej.)

5Mivel Krisztus vallása nem e világból való vallás, alapítója nem adott neki földi fejet és világi hatalmat. Nem kívánt hivatalos elismerést, sem állami vagy kormányzati támogatást. Nem akarta letaszítani trónjáról a császárt. Szerzője így szólt: „Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek.” (Máté 22:19–22; Márk 12:17; Lukács 20:20–25). Mivel lelki vallás volt, nem volt vetélytársa egyetlen földi kormányzatnak sem. Követőit azonban arra tanították, hogy tiszteljenek minden polgári törvényt és kormányzatot. (Róma 13:1–7; Titusz 3:1; 1Péter 2:13–16)

6Most néhány határkőre, vagyis ismertetőjegyre szeretném felhívni a figyelmeteket, amelyekről ez a vallás – a keresztyén vallás – felismerhető. Ha te és én végig akarjuk követni húsz hosszú évszázadon át, különösen pedig 1200 évnyi éjféli sötétségen át, amelyet a vértanúvér folyói és tengerei sötétítettek el, akkor jól kell ismernünk ezeket a jegyeket. Sokszor szörnyen eltorzulnak majd. De mindig lesz valami eltörölhetetlen jegy. De legyünk gondosan és imádságosan résen. Sok hamisítvánnyal és látszattal fogunk találkozni. Ha lehetséges, még a választottakat is elárulják és megtévesztik. Szeretnénk, ha lehetséges, hiteles történelmen át követni, de még inkább az isteni igazság tévedhetetlen, csalhatatlan szavai és jegyei által.

Néhány tévedhetetlen, csalhatatlan ismertetőjegy

Ha a századokon át haladva olyan csoportra vagy csoportokra bukkanunk, amelyek nem viselik ezeket a megkülönböztető jegyeket, és más dolgokat tanítanak alapvető tanításként, legyünk résen.

1Krisztus, e vallás szerzője, követőit vagy tanítványait gyülekezetbe szervezte. A tanítványoknak pedig más gyülekezeteket kellett szervezniük, amint ez a vallás terjedt, és újabb tanítványokat „tettek”. (Ray, Bapt, Succession, átdolgozott kiadás, 1. fej.)

2Ennek a szervezetnek, vagyis gyülekezetnek, az Írások szerint, valamint az apostolok és a korai gyülekezetek gyakorlata szerint kétféle tisztségviselője volt, és csak kétféle – lelkipásztorok és diakónusok. A lelkipásztort „püspöknek” is nevezték. A lelkipásztort és a diakónusokat egyaránt a gyülekezet választotta, és a gyülekezet szolgái voltak.

3A gyülekezetek kormányzásukban és fegyelmükben teljesen különállók és egymástól függetlenek voltak; Jeruzsálemnek nem volt hatalma Antiókhia fölött – sem Antiókhiának Efézus fölött, sem Efézusnak Korinthus fölött, és így tovább. Kormányzásuk pedig gyülekezeti, demokratikus volt. A népnek a nép által és a népért való kormányzása.

4A gyülekezetnek két rendelés adatott, és csak kettő: a keresztség és az úrvacsora. Ezek állandók és emlékeztető jellegűek.

5Csak az „üdvözülteket” lehetett felvenni a gyülekezet tagjai közé (Apostolok cselekedetei 2:47). Ezek az üdvözültek egyedül kegyelemből üdvözültek, a törvény cselekedetei nélkül (Efézus 2:5, 8, 9). Ezeket az üdvözülteket, és csakis őket, kellett bemeríteni az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében (Máté 28:19). És csak az így felvettek és megkereszteltek vehettek részt az úrvacsorában, az úrvacsorát pedig csak a gyülekezet ünnepelhette, gyülekezeti minőségében.

6Az ihletett Írások, és csakis azok, sőt valójában az Újszövetség, és csakis az, a hit és az élet szabálya és vezetője, nemcsak a gyülekezet mint szervezet számára, hanem e szervezet minden egyes tagja számára is.

7Krisztus Jézus, e szervezet alapítója és tagjainak megváltója, az ő egyetlen papjuk és királyuk, egyetlen Uruk és törvényadójuk, és a gyülekezetek egyetlen feje. A gyülekezetek csupán végrehajtók, hogy Uruk akaratát és lezárt törvényeit végrehajtsák, sohasem törvényhozók, hogy a régi törvényeket módosítsák vagy eltöröljék, vagy újakat alkossanak.

8Krisztusnak ez a vallása egyéni, személyes és tisztán önkéntes, vagyis meggyőzésen alapuló. Semmiféle fizikai vagy állami kényszer. Határozott egyéni és személyes választás kérdése. „Válasszatok!” – így szól az Írás felszólítása. Sem elfogadni, sem elutasítani, sem élni nem lehet helyettes által vagy kényszer alatt.

9Jól jegyezzétek meg! Sem Krisztus, sem az ő apostolai nem adtak soha követőinek olyan nevet, amelyet ma felekezeti névnek nevezünk, mint például „katolikus”, „lutheránus”, „presbiteriánus”, „episzkopális” és így tovább – hacsak nem erre szánta azt a nevet, amelyet Krisztus Jánosnak adott: „a Keresztelő”, „Keresztelő János” (Máté 11:11 és még 10 vagy 12 más helyen). Krisztus az egyes követőt „tanítványnak” nevezte. Kettőt vagy többet „tanítványoknak” neveztek. A tanítványok szervezetét, akár Jeruzsálemben, akár Antiókhiában, akár másutt, gyülekezetnek nevezték. Ha ezek közül a különálló szervezetek közül többről volt szó, gyülekezeteknek nevezték őket. A gyülekezet szót egyes számban soha nem használták, amikor ezek közül a szervezetek közül többről volt szó. Még akkor sem, amikor mindegyikükről együtt volt szó.

10Merek még egy megkülönböztető jegyet megadni. Nevezzük így – az egyház és az állam teljes szétválasztása. Semmiféle egyesülés, semmiféle keveredés e lelki vallás és a világi hatalom között. „Vallásszabadság” mindenkinek.

És most, mielőtt magára a történetre rátérnék, hadd hívjam fel a figyelmeteket –

A táblázat

Nyissa meg a kihajtható táblázatot →

Úgy hiszem, ha gondosan tanulmányozzátok ezt a táblázatot, jobban meg fogjátok érteni a történetet, és nagyban segíti majd az emlékezeteteket abban, hogy megtartsátok, amit hallotok és láttok.

Ne feledjétek, hogy ennek a táblázatnak kétezer év vallástörténetét kell átfognia.

Figyeljétek meg, hogy a táblázat tetején és alján is vannak számok, ugyanazok a számok fent és lent – 100, 200, 300 és így tovább 2000-ig.

Ezek a húsz évszázadot jelölik – a függőleges vonalak választják el egymástól az egyes évszázadokat.

Most figyeljétek meg a táblázaton, az alja közelében, a többi egyenes vonalat; ezek balról jobbra futnak, a táblázat hosszában.

Ezek a vonalak nagyjából ugyanolyan távolságra vannak egymástól, mint a függőleges vonalak. De nem láthatók végig. Egy nagyon sötét folt takarja őket, amely a történelemnek azt a szakaszát ábrázolja, amelyet „sötét középkornak” neveznek. Erről később lesz szó. A két legalsó vonal között országok nevei állnak… Itália, Wales, Anglia, Spanyolország, Franciaország és így tovább, végül Amerika. Ezek azoknak az országoknak a nevei, amelyekben sok történelem születik abban az időszakban, amelyet maguk a nevek átfognak. Természetesen nem az egész történelem; minden korszakban születik némi történelem némelyik országban. De ezekben a bizonyos országokban, ezekben a bizonyos korszakokban különösen fontos történelem születik.

Most figyeljétek meg ismét, a táblázat alja közelében, a valamivel feljebb levő többi vonalat. Ezeket is részben eltakarja a „sötét középkor”; ezek is tele vannak nevekkel, de nem országnevekkel. Ezek mind „gúnynevek”. Olyan nevek, amelyeket ezeknek az embereknek az ellenségeik adtak. „Keresztyének” – ez az első: „a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek” (Apostolok cselekedetei 11:26). Ez Kr. u. 43 körül történt. Vagy a pogányok, vagy a zsidók adták nekik ezt a nevet gúnyból. Az abban az oszlopban szereplő többi nevet is ugyanígy kapták – montanisták, novaciánusok, donatisták, pauliciánusok, albigensek, valdensek stb., és anabaptisták. Mindezekre újra meg újra visszatérünk majd, ahogy az előadások haladnak.

De nézzétek meg ismét a táblázatot. Lássátok a piros köröket. Csaknem az egész táblázaton szét vannak szórva. Gyülekezeteket jelölnek. Egyes, önálló gyülekezeteket Ázsiában, Afrikában, Európában, hegyekben és völgyekben és így tovább. Vérvörös színük a vértanúk vérét jelzi. Krisztus, az alapítójuk, a kereszten halt meg. Kettő kivételével, János és Júdás kivételével, az összes apostol vértanúhalált halt. Júdás elárulta Urát, és öngyilkos lett. János apostolt a történelem szerint egy nagy üst olajban főzték.

Észre fogtok venni néhány teljesen fekete kört is. Ezek is gyülekezeteket jelölnek. De tévelygő gyülekezeteket. Olyan gyülekezeteket, amelyek életükben vagy tanításukban rossz útra tértek. Ilyenek már Péter, Pál és János halála előtt is szép számmal voltak.

Miután most nagyjából befejeztem az általános bevezetést és néhány igen szükséges, sőt létfontosságú előzetes tudnivalót, rátérek magára a történetre –

Első korszak Kr. u. 30–500

1Keresztelő Jánosnak, a pusztából jött ékesszóló férfinak különös, de csodálatos indítása és vezetése alatt, magának Krisztusnak szerető érintése és csodatévő ereje által, a 12 apostolnak és közvetlen utódaiknak csodálatos prédikálása nyomán a keresztyén vallás hatalmasan elterjedt az első 500 éves időszakban. Rettenetesen véres nyomot hagyott azonban maga után. A zsidóság és a pogányság keserűen szembeszállt minden előrelépésével. Keresztelő János volt a nagy vezetők közül az első, aki életét adta. Fejét vették. Nem sokkal utána ment el maga a Megváltó, ennek a keresztyén vallásnak az alapítója. A kereszten halt meg, a kereszt kegyetlen halálával.

2Megváltójukat gyors egymásutánban követte sok más vértanú hős: Istvánt megkövezték, Mátét Etiópiában ölték meg, Márkot addig vonszolták az utcákon, amíg meg nem halt, Lukácsot felakasztották, Pétert és Simeont keresztre feszítették, Andrást keresztre kötözték, Jakabot lefejezték, Fülöpöt keresztre feszítették és megkövezték, Bertalant elevenen megnyúzták, Tamást lándzsákkal átszúrták, ifjabb Jakabot letaszították a templomról és agyonverték, Júdást nyilakkal lőtték agyon, Mátyást halálra kövezték, Pált pedig lefejezték.

3Több mint száz év telt el, mire mindez megtörtént. A zsidóság és a pogányság e kemény üldözése további két évszázadon át folytatódott. A keresztyén vallás mégis hatalmasan terjedt. Eljutott az egész Római Birodalomba, Európába, Ázsiába, Afrikába, Angliába, Walesbe, és szinte mindenhová, ahol csak valamilyen civilizáció volt. A gyülekezetek nagyon megsokasodtak, és a tanítványok száma folyamatosan nőtt. De némelyik gyülekezet egyre inkább tévelygésbe esett.

4Az újszövetségi tanításoktól való első eltérések mind a gyülekezeti rendet, mind a tanítást érintették. Az első két évszázadban az egyes gyülekezetek gyorsan megsokasodtak, és némelyik korábbi gyülekezet, mint például a jeruzsálemi, az antiókhiai, az efézusi, a korinthusi stb., nagyon nagyra nőtt; a jeruzsálemi gyülekezetnek például sok ezer tagja volt (Apostolok cselekedetei 2:41; 4:4; 5:14), talán 25 000 vagy akár 50 000 vagy még több. Aki figyelmesen tanulmányozza az Apostolok cselekedeteit és a leveleket, látni fogja, hogy Pálnak már a maga idejében is hatalmas feladat volt, hogy némelyik gyülekezetet az egyenes úton tartsa. Lásd Péter és Pál jövendöléseit a jövőről (2Péter 2:12; Apostolok cselekedetei 20:29–31. Lásd még a Jelenések második és harmadik fejezetét).

Ezeknek a nagy gyülekezeteknek szükségképpen sok prédikátoruk vagy vénük volt (Apostolok cselekedetei 20:17). Némelyik püspök vagy lelkipásztor kezdett olyan hatalmat magának tulajdonítani, amelyet az Újszövetség nem adott neki. Kezdtek hatalmat követelni maguknak más, kisebb gyülekezetek fölött. Sok vénükkel együtt kezdtek uralkodni Isten öröksége fölött (3János 9). Itt kezdődött az a tévedés, amely sok más, súlyosan ártalmas tévedéssé nőtt és sokasodott. Itt kezdődtek a szolgálatban a különböző rangfokozatok, amelyek végül odáig jutottak, amit ma a katolikusokon kívül mások is gyakorolnak. Itt kezdődött az, ami a korai gyülekezetek eredeti demokratikus rendjének és kormányzásának teljes megváltozásához vezetett. Ez a szabálytalanság kicsiben kezdődött, már a második század vége előtt. Ez volt talán az első komoly eltérés az újszövetségi gyülekezeti rendtől.

5Egy másik létfontosságú változás, amely a történelem szerint úgy tűnik, szintén a második század vége előtt kezdődött, magát az üdvösség nagy tanítását érintette. A zsidókat és a pogányokat egyaránt sok nemzedéken át arra nevelték, hogy nagy súlyt helyezzenek a szertartásokra. Odáig jutottak, hogy az előképeket a beteljesedésnek, az árnyékokat valóságos lényegnek, a szertartásokat pedig valóságos üdvözítő eszközöknek tekintették. Milyen könnyű volt így tekinteni a keresztségre is. Így okoskodtak: A Biblia sokat mond a keresztségről. Nagy hangsúlyt helyez erre a rendelésre és az ezzel kapcsolatos kötelességre. Bizonyára köze kell hogy legyen az ember üdvösségéhez. Így történt, hogy ebben az időszakban kezdett a „keresztség általi újjászületés” gondolata szilárdan gyökeret verni némelyik gyülekezetben. (Shackelford, 57. o.; Camp, 47. o.; Benedict, 286. o.; Mosheim, 1. köt., 134. o.; Christian, 28. o.)

6A következő súlyos tévedés, amely kezdett becsúszni, és amely egyes történészek szerint (nem mindegyik szerint) ugyanebben a században kezdődött, és amelyről elmondható, hogy a „keresztség általi újjászületés” gondolatának elkerülhetetlen következménye volt, a keresztség alanyainak megváltoztatása volt. Mivel némely tévelygő gyülekezet a keresztséget az üdvösség eszközének vagy módjának nyilvánították, ezért minél hamarabb történik meg a keresztség, annál jobb. Így jött létre a „csecsemőkeresztség”. Ezt megelőzően a „hívőket”, és csakis a „hívőket” tekintették a keresztség megfelelő alanyainak. A „meghintésről” és a „leöntésről” most nem beszélünk. Ezek jóval később jöttek be. Több évszázadon át a csecsemőket is, akárcsak a többieket, bemerítették. A görög katolikusok, vagyis az ortodoxok (a katolikus egyház egy igen nagy ága) a mai napig sem változtatták meg a keresztség eredeti formáját. Gyakorolják a csecsemőkeresztséget, de soha másként, mint hogy a gyermekeket bemerítik. (Megjegyzés – Némely egyháztörténész a csecsemőkeresztség kezdetét ebbe a századba teszi, de idézek egy rövid bekezdést Robinson Ecclesiastical Researches című művéből.)

„Az első három évszázadban a gyülekezetek az egész Keleten különálló, független testületekként léteztek, a kormányzat támogatása nélkül, és következésképpen anélkül, hogy bármiféle világi hatalmuk lett volna egymás fölött. Egész idő alatt bemerítő gyülekezetek voltak, és bár az első négy kor minden egyházatyja, egészen Jeromosig (Kr. u. 370), Görögországból, Szíriából és Afrikából való volt, és bár nagyon sok beszámolót adnak felnőttek megkereszteléséről, mégsincs egyetlen beszámoló sem gyermek megkereszteléséről 370-ig.” (Compendium of Baptist History, Shackelford, 43. o.; Vedder, 50. o.; Christian, 31. o.; Orchard, 50. o. stb.)

7. Ne feledjük, hogy az itt említett változások nem egy nap alatt, de még csak nem is egy év alatt történtek. Lassan jöttek létre, és soha nem az összes gyülekezetben. Némelyik gyülekezet erélyesen elutasította őket. Olyannyira, hogy Kr. u. 251-ben a hűséges gyülekezetek megszakították a közösséget azokkal a gyülekezetekkel, amelyek elfogadták és gyakorolták ezeket a tévedéseket. Így jött létre a gyülekezetek közötti első valódi, hivatalos szakadás.

8Így tehát látható, hogy az első három évszázadban Krisztus és apostolai tanításaitól való három fontos és létfontosságú eltérés vette kezdetét. És egy jelentős esemény is történt. Figyeljétek meg ezt az összefoglalást és ismétlést: (1) Eltérés a püspökről és a gyülekezeti kormányzásról szóló újszövetségi elgondolástól. Ez a változás gyorsan erősödött, egyre szembetűnőbbé, teljesebbé és ártalmasabbá vált.

(2)Eltérés az újjászületésről szóló újszövetségi tanítástól a „keresztség általi újjászületés” felé.

(3)Eltérés a „hívők keresztségétől” a „csecsemőkeresztség” felé. (Ez utóbbi azonban még több mint egy évszázadig nem vált általánossá, de még csak nagyon gyakorivá sem.) 9. „Keresztség általi újjászületés” és „csecsemőkeresztség”. E két tévedés a jól megalapozott történelem tanúsága szerint az évszázadok során több keresztyén vér kiontását okozta, mint az összes többi tévedés együttvéve, sőt talán több vérét, mint az összes háború, amely nem kapcsolódott üldözéshez, ha nem számítjuk a nemrégi „világháborút”. Több mint 50 000 000 keresztyén halt vértanúhalált főként azért, mert elutasította ezt a két tévedést, csupán a „sötét középkor” idején – mintegy tizenkét vagy tizenhárom évszázad alatt.

10A történelem három jelentős tényt mutat ki világosan e három első évszázadra vonatkozóan, a sok gyülekezet nagy többségéről: (1) A gyülekezetek különállóságát és függetlenségét.

(2)A püspökök vagy lelkipásztorok alárendelt jellegét.

(3)Csakis a hívők megkeresztelését. Most Mosheimet idézem – az összes lutheránus egyháztörténész közül a legnagyobbat. 1. köt., 71. és 72. o.: „Aki azonban azt gondolja, hogy az egyház ezen aranykorának püspökei megfelelnek a következő évszázadok püspökeinek, annak össze kell kevernie és össze kell zavarnia egymástól nagyon különböző jellemeket, mert ebben a században és a következőben egy püspök egyetlen gyülekezetet vezetett, amely rendszerint elfért egy magánházban; és nem ura volt annak, hanem valójában szolgája vagy cselédje… Azokban az ősi időkben minden gyülekezet független testület volt, egyikük sem volt alávetve bármely másik joghatóságának. Mert bár az apostolok által alapított gyülekezeteket gyakran megtisztelték azzal, hogy kétes esetekben kikérték a véleményüket, mégsem volt bírói hatalmuk, sem felügyeleti joguk, sem törvényadó hatalmuk. Ellenkezőleg, világos, mint a fényes nappal, hogy minden keresztyén gyülekezetnek egyenlő joga volt, és minden tekintetben egyenrangúak voltak.”

11Eddig az időszakig, a sok és súlyos üldözés ellenére, a keresztyénség csodálatosan növekedett. Bejárta, sőt túl is lépte a hatalmas Római Birodalmat. Szinte az egész lakott világ, ha ugyan nem az egész, hallotta az evangéliumot. És egyes egyháztörténészek szerint az apostolok által szervezett eredeti gyülekezetek közül sok még ép, és még hű az apostoli tanításokhoz. Azonban, amint már láttuk, számos igen szembetűnő és ártalmas tévedés csúszott be, és vert tartósan gyökeret sok gyülekezetben. Némelyik nagyon szabálytalanná vált.

12Az üldözések egyre keserűbbé váltak. A negyedik század elején jön talán az első határozott kormányzati üldözési rendelet. A keresztyénség csodálatos növekedése megriasztotta a Római Birodalom pogány vezetőit. Ezért Galerius császár közvetlen rendeletet bocsátott ki még vadabb üldözésre. Ez Kr. u. 303. február 24-én történt. Addig az időig a pogányság, úgy tűnik, minden erre vonatkozó határozott törvény nélkül üldözött.

13Ez a rendelet azonban olyannyira kudarcot vallott abban a céljában, hogy megállítsa a keresztyénség növekedését, hogy ugyanez a császár, Galerius, alig nyolc évvel később (Kr. u. 311) újabb rendeletet hozott, amely visszavonta az elsőt, és tényleges türelmet biztosított – engedélyt arra, hogy Jézus Krisztus vallását éljék. Ez volt valószínűleg az első kedvező törvény a számára.

14Kr. u. 313 elejére a keresztyénség hatalmas győzelmet aratott a pogányság fölött. Új császár került a Római Birodalom trónjára. Ő nyilvánvalóan felismert valamit e vallás titokzatos erejéből, amely az üldözés ellenére is tovább növekedett. A történelem szerint ennek az új császárnak, aki nem más volt, mint Konstantin, csodálatos, valóságosnak tűnő látomása volt. Az égen tüzes vörös keresztet látott, és azon a kereszten tüzes betűkkel ezek a szavak voltak írva – „E jelben győzni fogsz”. Úgy értelmezte, hogy keresztyénné kell lennie. És hogy ha feladja a pogányságot, és a keresztyén vallás lelki erejét a Római Birodalom világi hatalmához kapcsolja, a világot könnyen meg lehet hódítani. Így a keresztyén vallás valóban az egész világ vallásává válna, a Római Birodalom pedig az egész világ birodalmává.

15Így Konstantin császár vezetése alatt fegyverszünet, udvarlás és házassági ajánlat következik. A Római Birodalom császára által házasságot kér a keresztyénségtől. Add nekünk lelki erődet, és mi adunk neked a világi hatalmunkból.

16Hogy ezt a szentségtelen egyesülést hatékonyan létrehozzák és megpecsételjék, zsinatot hívtak össze. Kr. u. 313-ban felhívást intéztek a keresztyén gyülekezetekhez vagy képviselőikhez, hogy gyűljenek egybe. Sokan eljöttek, de nem mindenki. A szövetség megköttetett. Létrejött egy hierarchia. A hierarchia megszervezésével Krisztust letaszították a gyülekezetek fejének helyéről, és Konstantin császárt (igaz, csak ideiglenesen) az egyház fejévé emelték.

17A hierarchia egy olyan fejlődés határozott kezdete volt, amely végül abba torkollott, amit ma katolikus, vagyis „egyetemes” egyháznak ismerünk. Elmondható, hogy határozatlan kezdetei a második század vége és a harmadik század eleje táján voltak, amikor a püspökökről és a prédikátorok általi gyülekezeti kormányzásról szóló új elgondolások kezdtek testet ölteni.

18Jól jegyezzük meg, hogy amikor Konstantin összehívta a zsinatot, igen sok keresztyén (baptista) és gyülekezet nem volt hajlandó válaszolni a hívásra. Nem akartak házasságot az állammal, sem központosított vallási kormányzatot, sem semmiféle, az egyes gyülekezetnél magasabb egyházi kormányzatot. Ezek a keresztyének (baptisták) és ezek a gyülekezetek sem akkor, sem később soha nem léptek be a katolikus felekezet hierarchiájába.

19Amikor ezt a hierarchiát létrehozták, Konstantin, akit a fejévé tettek, maga akkor még nem volt keresztyén. Beleegyezett, hogy azzá lesz. De mivel a tévelygő, vagyis szabálytalan gyülekezetek, amelyek vele együtt beléptek ebbe a szervezetbe, már elfogadták a keresztség általi újjászületés tévedését, komoly kérdés merült fel Konstantin elméjében: „Ha a keresztség által szabadulok meg bűneimtől, mi lesz azokkal a bűneimmel, amelyeket a megkeresztelésem után követhetek el?” Olyan kérdést vetett fel, amely minden következő nemzedékben zavarba ejtette a világot. Lemoshatja-e a keresztség a még el nem követett bűnöket? Vagy a keresztség előtt elkövetett bűnöket egy módon (vagyis a keresztséggel) mossák le, a keresztség után elkövetett bűnöket pedig egy másik módon?

20Mivel nem tudta kielégítően rendezni az így felmerülő sok kérdést, Konstantin végül úgy döntött, hogy csatlakozik a keresztyénekhez, de megkeresztelkedését közvetlenül halála előttre halasztja, hogy így minden bűne egyszerre mosódjék le. Ezt az utat követte, és így csak közvetlenül halála előtt keresztelkedett meg.

21Konstantinnak az a lépése, hogy az egész Római Birodalom számára elvetette a pogány vallást, és elfogadta a keresztyénséget, kivívta a római szenátus heves nemtetszését. Elvetették, vagy legalábbis ellenezték az eljárását. Ellenállásuk végül oda vezetett, hogy a birodalom székhelyét Rómából Bizáncba helyezték át, egy régi városba, amelyet újjáépítettek, majd Konstantinról Konstantinápolynak neveztek el. Ennek eredményeként a Római Birodalomnak két fővárosa lett – Róma és Konstantinápoly. A két vetélkedő város néhány évszázaddal később a megosztott katolikus egyház – a római és a görög – uralkodó központja lett.

22A hierarchia megszervezéséig, az egyház és az állam egyesítéséig a keresztyénség minden üldözését vagy a zsidóság, vagy a pogányság végezte. Most súlyos változás következik. (Névleges) keresztyének kezdik üldözni a keresztyéneket. Konstantin azt kívánta, hogy minden keresztyén csatlakozzék hozzá az államvallásról szóló új elgondolásában, de sokan lelkiismeretből ellenezték az újszövetségi tanításoktól való e súlyos eltérést, ezért ő a kormányzat hatalmát kezdi felhasználni a kényszerítésre. Így kezdődnek azok a napok és évek, sőt évszázadok, amelyekben kemény és keserű üldözés sújtja mindazokat a keresztyéneket, akik hűek maradtak az eredeti krisztusi és apostoli tanításokhoz.

23 Ne feledjük, hogy most a Kr. u. 300 és 500 között történt eseményeket vesszük sorra. A Konstantin vezetése alatt megszervezett hierarchia gyorsan azzá fejlődött, amit ma katolikus egyháznak ismerünk. Ez az újonnan kialakuló, világi kormányzathoz kapcsolódó egyház már nem csupán végrehajtó volt, hogy az Újszövetség lezárt törvényeit végrehajtsa, hanem törvényhozóvá kezdett válni: módosította vagy eltörölte a régi törvényeket, vagy olyan újakat hozott, amelyeket az Újszövetség egyáltalán nem ismer.

24Egyik első törvényhozói rendelkezése, és következményeit tekintve az egyik legromlásthozóbb, a „csecsemőkeresztség” törvénybe iktatása volt. Ezzel az új törvénnyel a „csecsemőkeresztség” kötelezővé válik. Ez Kr. u. 416-ban történt. Csecsemőket ezt megelőzően valószínűleg egy évszázadon át csak ritkán kereszteltek. Amennyiben ez az újonnan hozott törvény érvényre jutott, két létfontosságú újszövetségi törvényt helyezett hatályon kívül – a „hívők keresztségét” és az „önkéntes, személyes engedelmességet a keresztségben”.

25Ennek az új tanításnak és törvénynek elkerülhetetlen következményeként ezek a tévelygő gyülekezetek hamarosan megteltek meg nem tért tagokkal. Valójában nem telt el sok év, és a tagság többségét valószínűleg meg nem tért emberek alkották. Így Isten nagy lelki országának nagy lelki ügyei egy újjá nem született világi hatalom kezébe kerültek. Mi várható most?

26A hűséges keresztyének és gyülekezetek természetesen elutasították ezt az új törvényt. Számukra természetesen a „hívők keresztsége”, az „újszövetségi keresztség” volt az egyetlen törvény. Nemcsak saját gyermekeiket nem voltak hajlandók megkeresztelni, hanem, mivel csak a hívők keresztségében hittek, nem fogadták el azt a keresztelést sem, amelyet ennek az írásellenes szervezetnek a gyülekezetei végeztek és amely azokban történt. Ha ennek az új szervezetnek a gyülekezeteiből valamelyik tag megpróbált csatlakozni valamelyik olyan gyülekezethez, amely nem volt hajlandó belépni az új szervezetbe, akkor keresztyén megtérési bizonyságtételt és újrakeresztelést követeltek tőle.

27A hűséges gyülekezetek eljárása természetesen hamar kivívta az államvallás híveinek heves nemtetszését, akik közül sokan, ha nem a legtöbben, nem voltak igazi keresztyének. A „keresztyén” nevet azonban ettől fogva megtagadták azoktól a hűséges gyülekezetektől, amelyek nem voltak hajlandók elfogadni ezeket az új tévedéseket. Megfosztották őket ettől, és sok más néven nevezték őket, hol egyiken, hol másikon: „montanisták”, „tertullianisták”, „novaciánusok”, „patarénusok” stb., és legalábbis némelyiküket, mivel újrakeresztelték azokat, akiket csecsemőkorukban kereszteltek meg, „ana-baptistáknak” („újrakeresztelőknek”) nevezték.

28Kr. u. 426-ban, alig tíz évvel a csecsemőkeresztség törvényes bevezetése után, elkezdődött az a rettenetes időszak, amelyet „sötét középkornak” neveznek. Micsoda korszak! Milyen rettenetesen fekete és véres! Ettől fogva több mint tíz évszázadon át a hűséges keresztyénség nyomát nagyrészt elmossa a saját vére. Figyeljétek meg a táblázaton azt a sok különböző nevet, amelyet az üldözöttek viseltek. Ezeket a neveket hol valamely különösen hősies vezetőjükről kapták, hol más okokból, és gyakran ugyanannak a népnek a neve különböző országokban, sőt különböző évszázadokban is más és más.

29A „sötét középkor” korai szakaszában vette határozott kezdetét a valódi pápaság. Ez II. Leó idején történt, Kr. u. 440 és 461 között. A címet azonban nem ekkor használták először. Ez a cím, magához a katolikus egyházhoz hasonlóan, nagyrészt fokozatos fejlődés eredménye volt. A név először a római püspökre alkalmazva jelenik meg 296–304 között. Siricius római püspök (384–398) hivatalosan felvette. Aztán II. Leó (440–461) hivatalosan elfogadta. Aztán 707-ben egyetemesnek nyilvánították. Aztán néhány évszázaddal később VII. Gergely kijelentette, hogy az a pápaság kizárólagos joga.

30Most foglaljuk össze ennek az első ötszázados időszaknak a legjelentősebb eseményeit: (1) A demokráciáról a prédikátorok általi gyülekezeti kormányzásra való fokozatos áttérés.

(2)A kegyelemből való üdvösségről a keresztség általi üdvösségre való áttérés.

(3)A „hívők keresztségéről” a „csecsemőkeresztségre” való áttérés.

(4)Megszervezik a hierarchiát. Az egyház és az állam házassága.

(5)A birodalom székhelyét Konstantinápolyba helyezik át.

(6)A csecsemőkeresztséget törvénybe iktatják és kötelezővé teszik.

(7)Keresztyének kezdik üldözni a keresztyéneket.

(8)426-ban elkezdődik a „sötét középkor”.

(9)Nem az evangélium, hanem a kard és a fáklya válik Isten erejévé (?) az üdvösségre.

(10)A „vallásszabadság” minden látszata elhal, eltemetik, és sok évszázadon át eltemetve marad.

(11)A hűséges újszövetségi gyülekezeteket, akármilyen néven nevezték is őket, az új katolikus világi hatalom a végsőkig vadássza és hajszolja. Az egész világon szétszórt maradékaik bizonytalan rejtekhelyeket keresnek erdőkben és hegyekben, völgyekben, a föld barlangjaiban és üregeiben.

Dr. J. M. Carroll

Második előadás

Kr. u. 600–1300

1Az első előadást az ötödik század végével zártuk. Mégis számos olyan dolognak azokban a korai századokban volt a kezdete, amelyeket az első előadásban meg sem említettünk. Éppen beléptünk abba a borzalmas korszakba, amelyet a világtörténelem „sötét középkor” néven ismer. Sötétek, véresek és a végletekig borzalmasak voltak ezek az idők. Az államegyházzá lett római katolikus egyház üldözései kemények, kegyetlenek és szüntelenek. A kiirtásra szánt háború kitartóan és könyörtelenül követi sok országba a menekülő keresztyéneket. Szinte mindenütt csak egy „vérnyom” marad utánuk. Különösen Angliában, Walesben, Afrikában, Örményországban és Bulgáriában. És mindenütt másutt, ahol olyan keresztyéneket lehetett találni, akik komolyan igyekeztek szigorúan hűségesek maradni az újszövetségi tanításhoz.

2Most ezekre az úgynevezett „egyetemes” (ökumenikus), vagyis az egész birodalomra kiterjedő zsinatokra hívjuk fel a figyelmet. Jó emlékezni arra, hogy ezek a zsinatok mind azt vallották magukról, hogy azon a gyűlésen alapulnak, vagy annak a mintájára jöttek létre, amelyet az apostolok és mások Jeruzsálemben tartottak (lásd Apostolok cselekedetei 15:1), de valószínűleg semmi, ami ugyanezt a nevet viseli, nem is lehetett volna annál különbözőbb. Itt és most csak nyolcra hívjuk fel a figyelmet, és ezeket mind különböző császárok hívták össze, egyiket sem a pápák. Mindegyiket a keleti, vagyis görög egyházak körében tartották. Részt vettek rajtuk azonban valamelyest a nyugati ág, vagyis a római egyházak képviselői is.

3E zsinatok közül az elsőt Nikaiában (Niceában) tartották, Kr. u. 325-ben. Nagy Konstantin hívta össze, és 318 püspök vett részt rajta.

A második Konstantinápolyban ült össze, Kr. u. 381-ben, és Nagy Theodosius hívta össze. 150 püspök volt jelen. (A korai századokban a püspök egyszerűen az egyes gyülekezetek lelkipásztorát jelentette.)

A harmadikat II. Theodosius és III. Valentinianus hívta össze. Ezen 250 püspök volt jelen. Efezusban ült össze, Kr. u. 431-ben.

A negyedik Khalkédónban ült össze, Kr. u. 451-ben, és Marcianus császár hívta össze; 500 vagy 600 püspök, illetve metropolita (a metropoliták a városok lelkipásztorai, vagyis a városok első gyülekezeteinek lelkipásztorai voltak) volt jelen. E zsinat alatt hirdették ki azt a tanítást, amelyet ma mariolátria néven ismerünk. Ez Mária, Krisztus anyja imádását jelenti. Ez az új tanítás eleinte meglehetős felzúdulást keltett, sokan komolyan tiltakoztak ellene. Végül azonban győzött, és a katolikus egyház állandó tanításává vált.

Ennek a nyolc zsinatnak az ötödikét Konstantinápolyban tartották (ez volt a második, amelyet ott tartottak). Ezt Justinianus hívta össze, Kr. u. 553-ban, és 165 püspök vett részt rajta. Úgy látszik, ezt főként bizonyos írások elítélésére hívták össze.

Kr. u. 680-ban hívták össze a hatodik zsinatot. Ezt is Konstantinápolyban tartották, és Pogonatosz Konstantin hívta össze, az eretnekség elítélésére. Ezen a gyűlésen Honorius pápát név szerint letették és kiközösítették. Abban az időben azonban a tévedhetetlenséget még nem hirdették ki.

A hetedik zsinatot Kr. u. 787-re hívták össze Nikaiába. Ez volt a második, amelyet ezen a helyen tartottak. Ezt Iréné császárnő hívta össze. Úgy látszik, itt, ezen a gyűlésen volt a „képimádás” és a „szentek imádása” határozott kiindulópontja. Láthatjátok tehát, hogy ezek az emberek egyre szembetűnőbben inkább elpogányosodtak, mint keresztyénné váltak.

Az úgynevezett „keleti zsinatok” közül, vagyis azok közül, amelyeket a császárok hívtak össze, az utolsót Konstantinápolyban tartották, Kr. u. 869-ben. Ezt Makedón Baszileiosz hívta össze. A katolikus egyház súlyos bajba került. A katolicizmus két ágának – a keletinek és a nyugatinak, a görögnek és a rómainak – fejei között igen súlyos természetű vita támadt: a görög Phótiosz Konstantinápolyban és I. Miklós Rómában. Viszályuk olyan súlyos volt, hogy odáig mentek, hogy kiközösítették egymást. Így a katolicizmus egy rövid ideig teljesen fej nélkül maradt. A zsinatot főként azért hívták össze, hogy ha lehet, rendezze ezt a nehézséget. Ezt a szakadást a katolicizmus soraiban soha, egészen napjainkig, nem rendezték kielégítően. Attól a távoli naptól fogva minden kísérlet, hogy ezt a szakadást begyógyítsák, kudarcot vallott. Azóta a lateráni hatalom van fölényben. Nem a császárok, hanem a római pápák hívnak össze minden zsinatot. A későbbi zsinatokra ezekben az előadásokban később még kitérünk.

4Van egy új tanítás, amelyre elmulasztottuk felhívni a figyelmet. Kétségtelenül vannak mások is, de különösen egy: a „csecsemők úrvacsorája”. A csecsemőket nemcsak megkeresztelték, hanem fel is vették az egyházba, és mivel egyháztagok voltak, úgy vélték, joguk van az úrvacsorához. Az, hogy miként szolgáltassák ki nekik, gondot okozott, de úgy oldották meg, hogy a kenyeret beáztatták a borba. Évekig így gyakorolták. Egy idő múlva pedig ehhez egy újabb új tanítást is hozzáadtak: azt tanították, hogy ez is az üdvösség egyik eszköze. Mivel később ezekhez még egy újabb tanítást is hozzáadtak, erre az előadások során egy kicsit később még visszatérünk.

5Az 5. században, a negyedik egyetemes zsinaton, amelyet Khalkédónban tartottak 451-ben, a rohamosan növekvő listához egy újabb, teljesen új tanítást adtak hozzá: azt a tanítást, amelyet „mariolátriának”, vagyis Mária, Jézus anyja imádásának neveznek. Úgy látszik, szükségét érezték egy új közbenjárónak. Isten és ember között túl nagy volt a távolság csupán egyetlen közbenjáróhoz, még ha az Krisztus volt is, Isten Fia, az igazi Isten-ember. Úgy gondolták, hogy Máriára mint másik közbenjáróra is szükség van, és Máriához kellett imádkozni. Ő pedig Krisztus elé vitte az imádságokat.

6A 8. században két másik új tanítást is hozzáadtak a katolikus hithez. Ezeket a Nikaiában (Niceában) tartott második zsinaton hirdették ki, amely a második ott tartott zsinat volt (787). Ezek közül az első a „képimádás” volt, Isten egyik parancsolatának közvetlen megsértése.

„Ne csinálj magadnak faragott képet” (2Mózes 20:3–5). Újabb átvétel a pogányságból. Ezután következett a „szentek imádása”. Ennek a tanításnak semmi támasza nincs a Bibliában. A Biblia csak egyetlen esetet hoz a szentek imádására, és azt is azért, hogy megmutassa annak teljes oktalanságát: a halott gazdag embert, aki Ábrahámhoz imádkozik (Lukács 16:24–31). Ez néhány, nem pedig az összes azon sok forradalmi változás közül, amelyek az újszövetségi tanításoktól eltérve az egyháztörténet e korszakában végbementek.

7Abban a korszakban, amelyen most áthaladunk, az üldözötteket sokféle és változatos néven nevezték. Közöttük voltak a donatisták, patarénusok, katharok, pauliciánusok és anabaptisták; kicsit később pedig a petrobrusiánusok, arnoldisták, henrikiánusok, albigensek és valdensek. Hol az egyik csoport volt a legkiemelkedőbb, hol a másik. De közülük néhány szinte mindig kiemelkedett üldöztetésük kitartó és rettenetes volta miatt.

8Ne gondolja senki, hogy mindezek az üldözöttek mindig, minden tekintetben hűségesek voltak az újszövetségi tanításokhoz. Fő vonalaikban azok voltak. Némelyikük pedig, körülményeiket tekintve, csodálatosan hű volt. Ne feledjük, hogy közülük sokuknak abban a távoli időben csak részei voltak meg az Újszövetségből, sőt ami azt illeti, az Ószövetségből is. A könyvet nem nyomtatták. Kézzel írták pergamenre vagy bőrökre vagy valami hasonlóra, és szükségképpen nagy és terjedelmes volt. Kevés család, sőt kevés gyülekezet, ha egyáltalán akadt ilyen, rendelkezett az egész Biblia teljes példányával. A kánon hivatalos lezárása előtt (a negyedik század végén) valószínűleg nagyon kevés olyan kézirat volt, amely az egész Újszövetséget tartalmazta. Az ismert ezer kézirat közül csak mintegy 30 példány tartalmazta az összes könyvet.

9Ezenfelül a „sötét középkor” egész ideje alatt és az üldöztetés egész korszakában erőteljes erőfeszítéseket tettek arra, hogy még azokat a szentírási kéziratokat is megsemmisítsék, amelyek az üldözöttek birtokában voltak. Ezért sok esetben ezeknek az embereknek csak a Biblia kis részei voltak meg.

10Azt is jó megjegyezni, hogy bármiféle, a katolikusokéval ellentétes nézet terjedésének megakadályozására igen szélsőséges terveket és intézkedéseket fogadtak el. Először is minden bármiféle írást, a katolikusokéin kívül, összegyűjtöttek és elégettek. Különösen igaz volt ez a könyvekre. Több évszázadon át szigorúan és kitartóan követték ezeket a terveket és intézkedéseket. A történelem szerint főként ez az oka annak, hogy olyan nehéz pontos történelmi adatokhoz jutni. Szinte minden kitartó író és prédikátor is vértanúhalált halt. Kétségbeejtően véres korszak volt ez. A kitartó eretnekek (úgynevezett) minden csoportját, akármilyen néven különböztették is meg őket, és bárhol éltek is, kegyetlenül üldözték. A korábbi csoportok közül a donatisták és a pauliciánusok voltak kiemelkedőek. A katolikusok, bármilyen furcsán hangzik is, mindazokat, akik nem voltak hajlandók velük együtt eltávolodni a hittől, velük együtt hinni, azzal vádolták, hogy eretnekek, majd mint eretnekeket el is ítélték őket. Azok, akiket katolikusoknak neveztek, alaposabban elpogányosodtak és elzsidósodtak, mint amennyire keresztyénné váltak, és sokkal inkább a világi hatalom irányította őket, mint a vallási. Sokkal több új törvényt hoztak, mint ahány régit megtartottak.

11Az alábbiakban néhányat sorolunk fel azok közül a sok új változás közül, amelyek ezekben a századokban az újszövetségi tanításokban végbementek. Valószínűleg nem mindig kihirdetésük sorrendjében adjuk meg őket. Valójában némelyik változás keletkezésének pontos időpontját néha szinte lehetetlen volna megállapítani. Kissé olyanok voltak, mint az egész katolikus rendszer. Fokozatos fejlődés termékei. Főként a korábbi években tanításaik állandó változásnak voltak kitéve – hozzáadás vagy elvétel, helyettesítés vagy eltörlés által. A katolikus egyház most már nem volt – ha ugyan valaha is az volt – igazi újszövetségi gyülekezet. Már nem pusztán végrehajtó testület volt, amely Isten már meghozott törvényeit hajtja végre, hanem tevékenyen törvényhozóvá vált: új törvényeket hozott, a régieket pedig tetszése szerint megváltoztatta vagy eltörölte.

12Egyik új tanításuk vagy kijelentésük ebben az időben ez volt: „Az egyházon kívül nincs üdvösség” – természetesen a katolikus egyházon kívül, mivel kijelentették, hogy más egyház nincs –, légy katolikus, vagy elkárhozol. Más választás nem volt.

13A búcsúk (indulgenciák) tana és a búcsúcédulák árusítása egy újabb, teljesen új és súlyos eltérés volt az újszövetségi tanításoktól. Ahhoz azonban, hogy ez az új tanítás valóban hatásos legyen, feltétlenül szükség volt még egy újabb tanításra: valahogyan egy igen nagy hitelszámlát kellett létrehozni – egy hitelszámlát a mennyben, amely azonban a földről is elérhető. Ezért tanítani kellett a „jó cselekedetek” érdemét mint az üdvösség eszközét, és mint azt az eszközt, amellyel a hitelszámla feltölthető, amellyel valamit be lehet tenni arra a számlára, amelyről aztán valamit le lehet hívni. Az első nagy összeg, amely a mennyei számlára került, természetesen az Úr Jézus munkája volt. Mivel Ő semmi rosszat nem cselekedett, egyetlen jó cselekedetére sem volt szüksége önmaga számára, így minden jó cselekedete természetesen a hitelszámlára kerülhetett, és oda is került. Ezen felül pedig az apostolok és az utánuk élő minden jó ember minden fölösleges jó cselekedete (azon felül, amire mindegyiknek önmaga számára szüksége lehetett) hozzáadódott ehhez a hitelszámlához, és így az rendkívül nagyra nőtt. Ezt az egész hatalmas összeget pedig az egyház – az egyetlen egyház(?)! – javára írták, és az egyház engedélyt kapott, hogy szükség szerint felhasználja valamely szegény, vétkező halandó érdekében, és annyit kérjen ezért a hitelért, amennyit bölcsnek tart, hiszen mindenkinek szüksége volt a mennyei hitelre. Innen ered a búcsúcédulák árusítása. Az emberek vásárolhattak maguknak vagy barátaiknak, sőt halott barátaiknak is. Az árak az elkövetett – vagy elkövetendő – vétek arányában változtak. Ezt néha kétségbeejtő végletekig vitték, amint ezt maguk a katolikusok is elismerik. Egyes történeti munkák vagy lexikonok listát közölnek azokról az árakról, amelyeket a különböző bűnökért kértek, amelyekre búcsúcédulákat árultak.

14Még egy újabb tanításra volt szükség, sőt elengedhetetlenül szükség, hogy az utóbbi kettőt teljesen hatásossá tegyék. Ezt az új tanítást tisztítótűznek nevezik: menny és pokol közötti köztes állapot helye, ahol mindenkinek meg kell állnia, hogy megtisztuljon minden olyan bűntől, amely kisebb a kárhozatot érdemlő bűnöknél. Még a „szenteknek” is át kell menniük a tisztítótűzön, és ott kell maradniuk, amíg a tűz meg nem tisztítja őket – hacsak nem kaphatnak segítséget abból a hitelszámlából, azt pedig csak az élők imádságai vagy a búcsúcédulákért fizetett pénz által kaphatják meg. Innen a búcsúcédulák árusítása. Az újszövetségi tanításoktól való egyik eltérés elkerülhetetlenül újabbakhoz vezetett.

15Talán jó, ha éppen itt időt szánunk arra, hogy megmutassuk a római és a görög katolikusok (azaz az ortodoxok) közötti különbségeket: (1) A nemzetiségek tekintetében: A görögök főként szlávok, ide tartozik Görögország, Oroszország, Bulgária, Szerbia stb., és görögül beszélnek. [A fordító megjegyzése: az ortodox szlávok egyházi szláv nyelven és saját nyelvükön tartják istentiszteleteiket, nem görögül.] A rómaiak főként latinok, ide tartozik Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Dél- és Közép-Amerika, Mexikó stb.

(2)A görög katolikusok elutasítják a meghintést vagy leöntést mint keresztséget. A rómaiak kizárólag a meghintést alkalmazzák, és jogot formálnak arra, hogy eltérjenek az eredeti bibliai módtól, a bemerítéstől.

(3)A görög katolikusok folytatják a csecsemők úrvacsorájának gyakorlatát. A rómaiak felhagytak vele, noha egykor az üdvösség egy újabb eszközeként tanították.

(4)A görögök az úrvacsora kiszolgáltatásakor a kenyér mellett a bort is odaadják a világiaknak. A rómaiak a világiaknak csak a kenyeret adják – a bort a papok isszák meg.

(5)A görögöknél a papok megházasodhatnak. A római papoknak tilos megházasodniuk.

(6)A görögök elutasítják a pápai „tévedhetetlenség” tanát, a rómaiak elfogadják, és ragaszkodnak ehhez a tanításhoz. A fentiek legalábbis azok a fő pontok, amelyekben különböznek – egyébként, úgy látszik, a görög és a római katolikus egyház együtt állna. 16. Előadásainkban nagyjából végeztünk a kilencedik századdal. Most a tizedikkel kezdjük. Kérlek, figyeljétek meg a táblázatot. Éppen itt, ahol a római és a görög katolikusok szétválása megtörtént. Hamarosan látni fogjátok, ahogy a századok előrehaladnak, további új törvényeket és tanításokat – és további, kétségbeejtően keserű üldözéseket. (Schaff, Herzogg, En., 11. köt., 901. o.)

A vér nyoma

17. Ismét azokra hívom fel a figyelmeteket, akikre az üldöztetés kemény keze lesújtott. Ha az úgynevezett „sötét középkor” 1200 éve alatt ötvenmillióan haltak meg üldöztetés következtében, amint azt a történelem, úgy látszik, határozottan tanítja – akkor gyorsabban haltak meg, mint átlagosan négymillió minden száz évben. Ez szinte meghaladja az emberi felfogóképesség határát. Amint korábban említettük, ez a vaskéz, amelyről csöpögött a vértanúk vére, lesújtott a pauliciánusokra, arnoldistákra, henrikiánusokra, petrobrusiánusokra, albigensekre, valdensekre és anabaptistákra – természetesen némelyikükre sokkal keményebben, mint másokra. De történetünk e borzalmas részén gyorsan átsietünk.

18Most az egyetemes zsinatoknak egy újabb, meglehetősen hosszú korszaka következett, természetesen nem folyamatosan vagy egymás után. Az évek során végig sok olyan zsinat is volt, amely nem volt egyetemes, nem „az egész birodalomra kiterjedő”. Ezek a zsinatok nagyrészt törvényhozó testületek voltak bizonyos világi vagy vallási (?) törvények meghozatalára vagy módosítására, amelyek – a törvényhozás és a törvények egyaránt – mind közvetlenül ellentétesek voltak az Újszövetséggel. Ne feledjük, hogy ezek egy államegyház cselekedetei voltak – egy olyan egyházé, amely egy pogány kormányzattal kötött házasságot. És ez az egyház sokkal inkább elpogányosodott, mint amennyire a kormányzat keresztyénné vált.

19Amikor bármely nép elveti az Újszövetséget mint olyat, amely a keresztyén élethez szükséges minden törvényt magában foglal, akár az egyes keresztyén, akár az egész gyülekezet számára, akkor az a nép határtalan óceánra futott ki. Bármely téves törvény (és minden törvény, amelyet a Bibliához hozzátesznek, téves) elkerülhetetlenül és hamarosan egy újabbat követel, azok pedig megint újabbakat, soha véget nem érően. Ezért nem adott Krisztus a gyülekezeteinek és a prédikátoroknak semmilyen törvényhozó hatalmat. És ismét, sőt még inkább, ezért zárul az Újszövetség ezekkel a jelentőségteljes szavakkal:

„Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, a ki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, a mik e könyvben megírattak.” (Jelenések 22:18–19)

MEGJEGYZÉS: Ezt a közbevetést figyelmeztetésül illesztjük ide. Óvakodjanak a baptista gyülekezetek még a fegyelmi és egyéb jellegű határozatoktól is, amelyeket olykor gyülekezeti gyűléseiken hoznak, és amelyek a gyülekezetkormányzás törvényeiként vagy szabályaiként értelmezhetők. Az Újszövetségben megvan minden szükséges törvény és szabály.

20E kis könyv szűk keretei nem teszik lehetővé, hogy sokat mondjunk ezekről a zsinatokról, vagyis törvényhozó gyűlésekről, de néhány dolgot el kell mondanunk.

21Ezek közül a lateráni, vagyis nyugati zsinatok közül – azok közül, amelyeket a pápák hívtak össze – az elsőt II. Callixtus hívta össze, Kr. u. 1123-ban. Mintegy 300 püspök volt jelen. Ezen a gyűlésen elrendelték, hogy a római papok soha ne házasodjanak meg. Ezt nevezték a papok cölibátusának. Természetesen nem kíséreljük meg felsorolni mindazt, amit ezeken a gyűléseken tettek.

22Évekkel később, Kr. u. 1139-ben, II. Ince pápa egy újabb ilyen zsinatot hívott össze, kifejezetten azért, hogy elítélje a nagyon istenfélő keresztyének két csoportját, akiket petrobrusiánusok és arnoldisták néven ismertek.

23III. Sándor egy újabbat hívott össze, Kr. u. 1179-ben, éppen negyven évvel az előző után. Ezen elítélték azt, amit a valdensek és az albigensek „tévedéseinek és istentelenségeinek” neveztek.

24Éppen 36 évvel ez utóbbi után III. Ince pápa egy újabbat hívott össze. Ezt Kr. u. 1215-ben tartották, és úgy látszik, talán ez volt mindezen nagy zsinatok közül a leglátogatottabb. E gyűlés történeti beszámolója szerint „jelen volt 412 püspök, 800 apát és perjel, követek a bizánci udvarból, valamint nagyszámú fejedelem és nemes”. Már e gyűlés összetételéből is tudhatjátok, hogy legalábbis nem csupán lelki ügyeket akartak megtárgyalni.

Akkor hirdették ki az „átlényegülés” (transzszubsztanciáció) új tanítását: azt, hogy az úrvacsora kenyere és bora a pap imádsága után állítólag Krisztus tényleges és valóságos testévé és vérévé változik. Ez a tanítás – másokkal együtt – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy néhány évszázaddal később felkavarja a reformáció vezetőit. Ez a tanítás természetesen azt tanította, hogy mindazok, akik részt vettek az úrvacsorán, valóban Krisztus testéből ettek és véréből ittak. A fülgyónás – vagyis a bűnök meggyónása a pap fülébe – egy másik új tanítás volt, amely úgy látszik, ezen a gyűlésen kezdődött. De valószínűleg a legkegyetlenebb és legvéresebb dolog, amit valaha is bármely népre ráhoztak az egész világtörténelem során, az volt, amit „inkvizíció” néven ismerünk, valamint más hasonló bíróságok, amelyeket az úgynevezett „eretnekség” megítélésére hoztak létre. Az egész világ, úgy látszik, tele van olyan könyvekkel, amelyek elítélik ezt a végletes kegyetlenséget, és mégis olyan nép hozta létre és tartotta fenn, amely azt állította magáról, hogy az Úr vezeti és irányítja. Valódi barbárságban, úgy látszik, semmi, abszolút semmi nincs az egész történelemben, ami felülmúlná. Meg sem kísérelném leírni. Egyszerűen az „inkvizícióról” írt sok könyv némelyikéhez utalom olvasóimat, és olvassák és tanulmányozzák maguk. És ugyanezen a gyűlésen még egy dolgot tettek, mintha még nem tettek volna eleget. Kifejezetten elrendelték minden „eretnekség” kiirtását. Milyen fekete lap – sőt sok fekete lap – került be a világtörténelembe e rettenetes rendeletek által!

25Kr. u. 1229-ben, éppen 14 évvel az előző borzalmas gyűlés után, újabb gyűlést tartottak. (Úgy látszik, ez nem volt egyetemes.) Ezt toulouse-i zsinatnak nevezték. Valószínűleg az egész katolikus történelem egyik legsúlyosabb határozatát hirdették ki ezen a gyűlésen. Elrendelték ugyanis, hogy a Bibliát, Isten könyvét, meg kell tagadni minden laikustól, vagyis a katolikus egyház minden tagjától, a papok és a magasabb tisztségviselők kivételével. Milyen különös törvény ez az Ige világos tanításával szemben: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam” (János 5:39).

26Egy újabb zsinatot Lyonba hívtak össze. Ezt IV. Ince pápa hívta össze, Kr. u. 1245-ben. Úgy látszik, ez főként azzal a céllal ült össze, hogy kiközösítse és letegye I. Frigyes német császárt. Az egyház, a házasságtörő menyasszony, amely 313-ban, NAGY KONSTANTIN napjaiban házasságra lépett az állammal, most már a ház feje lett, most már ő diktálja az állami kormányzat politikáját, és királyokat és királynőket emel trónra vagy taszít le tetszése szerint.

27Kr. u. 1274-ben egy újabb zsinatot hívtak össze, hogy létrehozza a nagy katolikus egyház római és görög ágának újraegyesülését. Ez a nagy gyűlés teljesen kudarcot vallott céljának elérésében.

Dr. J. M. Carroll

Harmadik előadás

Kr. u. 1400–1600

1Ez a három század, a tizenötödik, a tizenhatodik és a tizenhetedik, az egész világtörténelem legeseménydúsabb századai közé tartozik, és ez különösen igaz a keresztyén történelemre. A katolikus egyházon belül – a rómain és a görögön egyaránt – szinte folytonos forrongás volt, amely reformációra törekedett. A régóta szunnyadó lelkiismeretnek ez a felébredése és a valódi reformáció utáni vágy valójában a tizenharmadik században kezdődött, vagy talán még valamivel korábban. A történelem minden bizonnyal ezt látszik jelezni.

2Menjünk vissza egy kicsit. A katolikus egyház az újszövetségi tanításoktól való sok eltérése, sok különös és kegyetlen törvénye, kétségbeejtően alacsony erkölcsi állapota, valamint a vértanúk millióinak vérétől bűzlő keze és ruhája miatt visszataszítóvá és egyenesen undorítóvá vált sok saját híve számára, akik sokkal jobbak voltak, mint saját rendszerük, törvényeik, tanításaik és gyakorlatuk. Legbátrabb, legjobb és leglelkibb papjai és más vezetői közül többen, egymás után, a legkomolyabban igyekeztek megreformálni számos leginkább kifogásolható törvényét és tanítását, és visszatérni – legalábbis közelebb kerülni – az Újszövetség világos tanításaihoz. Hozunk néhány szembetűnő példát. Figyeljétek meg nemcsak azt, milyen messze egymástól és hol lobbantak fel a reformáció tüzei, hanem figyeljétek meg a reformáció vezetőit is. A vezetők mind katolikus papok vagy valamilyen egyházi tisztségviselők voltak, vagy azok voltak korábban. Még mindig volt egy kevés jó a sok rosszban. Azonban abban az időben valószínűleg egyetlen újszövetségi tanítás sem maradt meg csorbítatlanul, eredeti tisztaságában – de most figyeljétek meg a reformátorok némelyikét, és azt, hogy hol munkálkodtak.

3Jó azonban megjegyezni, hogy e nagy reformációs korszakot megelőzően sok századon át számos nevezetes személyiség volt, aki fellázadt a katolikusok borzalmas szélsőségei ellen – és komolyan igyekezett hű maradni a Bibliához –, de szinte csak véres nyomuk maradt meg utánuk. Most egy ideig ezt a legnevezetesebb korszakot, a „reformációt” fogjuk tanulmányozni.

41320-tól 1384-ig élt Angliában egy ember, aki világszerte magára vonta a figyelmet. Neve John Wycliffe volt. Ő volt az első azok közül a bátor emberek közül, akiknek volt merszük megkísérelni egy valódi reformációt a katolikus egyházon belül. A történelem sokszor emlegeti őt „a reformáció hajnalcsillagaként”. Komoly és eredményes életet élt. Valójában több kötetre volna szükség ahhoz, hogy John Wycliffe-nek akár csak megközelítőleg is megfelelő történetét tartalmazza. A katolikus hierarchia vezetői gyűlölték, rettenetesen gyűlölték. Kitartóan az életére törtek. Végül szélütésben halt meg. De évekkel később – olyan nagy volt a katolikus gyűlölet – csontjait kiásták és elégették, hamvait pedig a vizekre szórták.

5Wycliffe nyomában, meglehetősen szorosan, jött Husz János (1373–1415), a távoli Csehország kiváló fia. Lelke megérezte Anglia „hajnalcsillagának” ragyogó fényét, és válaszolt rá. Élete bátor és eseménydús volt, de fájdalmasan és szomorúan rövid. Ahelyett, hogy katolikus népében visszhangra talált volna egy valódi reformáció ügye, félelmet, gyűlöletet és ellenállást keltett, amelynek az lett a vége, hogy máglyán elégették – vértanúként saját népe körében. És mégis az ő javukat kereste. Szerette az Urát, és szerette a népét. Azonban ő is csak egy volt a sok millió közül, akiknek így kellett meghalniuk.

6A csehországi Husz János után Itália egy csodálatos fia következett, a bámulatosan ékesszóló Savonarola (1452–1498). Huszt 1415-ben égették el, Savonarola 37 évvel később született. Ő, Huszhoz hasonlóan, noha istenfélő katolikus volt, azt tapasztalta, hogy népének – Itália népének – vezetői, akárcsak Csehországéi, minden reformáció ellen vannak. Hatalmas ékesszólásával azonban sikerült valamennyire felébresztenie a lelkiismeretet, és jelentős követőtábort szereznie. De egy valódi reformáció a hierarchiában teljes romlást jelentett volna e szervezet felső vezetőinek. Így Savonarolának, akárcsak Husznak, meg kellett halnia. ŐT IS MÁGLYÁN ÉGETTÉK EL. E nagy korszak minden ékesszóló embere közül Savonarola talán fejjel magasodott ki mindenki más közül. De egy hatalmas szervezet ellen küzdött, és annak fennmaradása megkövetelte, hogy harcoljanak a reformáció ellen, így Savonarolának meg kellett halnia.

7Természetesen, amikor e korszak reformátorainak nevét felsoroljuk, szükségképpen sok nevet ki kell hagyni. Itt csak azokat említjük, akikre a történelem a leggyakrabban hivatkozik. Itália aranyszájú szónoka után egy svájci férfi következett. Zwingli még Savonarola halála előtt született. 1484-től 1531-ig élt. A reformáció szelleme most kezdte betölteni az egész földet. Tüzei most egyre gyorsabban lobbannak fel, egyre sebesebben terjednek, és egyre nehezebb megfékezni őket. A Zwingli által szított tüzet még csak részben fojtották el, amikor egy másik, minden eddiginél komolyabb tűz tört ki Németországban. Zwingli csatában halt meg.

8Luther Márton, valószínűleg a tizenötödik és tizenhatodik század összes reformátora közül a legnevezetesebb, 1483-tól 1546-ig élt, és amint az évszámokból látható, szinte pontosan Zwingli kortársa volt. Egy évvel korábban született, és tizenöt évvel tovább élt. Valószínűleg sokkal inkább, mint ahogyan a történelem határozottan kimondja, nagy elődei jelentős mértékben megkönnyítették az előtte álló nehéz utat. Ezenfelül megtanulta az ő nehéz tapasztalataikból, majd később és a legalaposabban a sajátjaiból, hogy a katolikus egyházon belüli valódi reformáció teljes lehetetlenség volna. Túl sok reformintézkedésre lett volna szükség. Az egyik egy másikat követelt volna, azok megint másokat, és így tovább, vég nélkül.

9Így Luther Márton, sok kemény csata után a katolicizmus vezetőivel, Melanchthon és más kiemelkedő németek segítségével 1530-ban, vagy akörül, egy teljesen új keresztyén szervezet alapítója lett, amelyet ma lutheránus (evangélikus) egyházként ismerünk, és amely nagyon hamar Németország egyházává vált. Ez volt az első az új szervezetek közül, amely közvetlenül Rómából jött ki, megtagadott minden hűséget a katolikus anyaegyház (ahogyan nevezik) iránt, és ezután is fennmaradt.

10Egy kis időre most átugorva az anglikán egyházat (Church of England), amely kezdeteit tekintve közvetlenül a lutheránus után következik, egy ideig a reformációt fogjuk követni a kontinensen. 1509-től 1564-ig élt a legnagyobb reformátorok közül egy másik. Ez Kálvin János volt, francia, aki azonban akkoriban, úgy látszik, Svájcban élt. Valóban hatalmas ember volt. 30 évig volt Luther Márton kortársa, és 22 éves volt, amikor Zwingli meghalt. Kálvint tartják a presbiteriánus egyház alapítójának. Egyes történészek azonban ezt az érdemet Zwinglinek tulajdonítják, de a legerősebb bizonyítékok, úgy látszik, Kálvin mellett szólnak. Kétségtelen, hogy Zwingli munkája, akárcsak Lutheré, sokkal könnyebbé tette Kálvin munkáját. Így 1541-ben, éppen tizenegy évvel (úgy látszik, ez az évszám) azután, hogy Luther megalapította a lutheránus egyházat, létrejött a presbiteriánus egyház. Ezt is, akárcsak a lutheránusok esetében, egy reformer szellemű katolikus pap, vagy legalábbis tisztségviselő vezette. Ez a hat ember – Wycliffe, Husz, Savonarola, Zwingli, Luther és Kálvin –, a reformációért vívott nagy harcaik nagy vezetői, megrendítő csapást mért a katolicizmusra.

111560-ban, tizenkilenc évvel azután, hogy Kálvin első szervezetét megalapította a svájci Genfben, John Knox, Kálvin tanítványa, megalapította az első presbiteriánus egyházat Skóciában, és éppen harminckét évvel később, 1592-ben, a presbiteriánus egyház Skócia államegyháza lett.

12A reformációért folytatott mindezen kemény küzdelmek során sok anabaptista – vagy akármilyen más nevet viseltek is – folyamatos és értékes segítséget nyújtott a reformátoroknak. Abban a reményben, hogy saját keserű sorsuk valamelyest enyhül, előjöttek rejtekhelyeikről, és bátran harcoltak a reformátorokkal együtt, de rettenetes csalódás várt rájuk. Mostantól fogva két újabb üldöző ellenségük lett. Mind a lutheránus, mind a presbiteriánus egyház sok rosszat hozott magával katolikus anyjától, köztük az államegyház eszméjét is. Mindkettő hamarosan államegyházzá lett. Mindkettő hamarosan az üldözés mesterségét űzte, alig, ha egyáltalán, maradva el katolikus anyja mögött.

A vér nyoma

Szomorú és borzalmas volt e sokat szenvedett anabaptisták sorsa. A világ most már nem kínált biztos rejtekhelyet. Négy kemény üldöző volt most a nyomukban. Az ő útjuk valóban a „vér nyoma” volt.

13Ugyanebben a korszakban, valójában néhány évvel a presbiteriánusok előtt, egy újabb felekezet is létrejött, nem a kontinensen, hanem Angliában. Ez azonban nem annyira reformáció útján jött létre (noha az nyilvánvalóan megkönnyítette), hanem a katolikus sorokban bekövetkezett valódi szakadás vagy megoszlás útján. Inkább hasonlított a 869-es szakadáshoz, amikor a keleti katolikusok elváltak a nyugatiaktól, és attól fogva görög, illetve római katolikus egyházként ismeri őket a történelem. Ez az új szakadás nagyjából így történt:

Anglia királya, VIII. Henrik, feleségül vette a spanyol Katalint, ám sajnos egy idő múlva meglehetősen nyugtalan szíve beleszeretett Boleyn Annába. Ezért el akart válni Katalintól, hogy feleségül vegye Annát. Akkoriban elválni nem volt könnyű dolog. Csak a pápa adhatta meg a válást, ő pedig ebben az esetben különleges okokból nem volt hajlandó megadni. Henrik nagy szorongásba került. Mivel király volt, úgy érezte, joga van ebben az ügyben a saját akaratát követni. Miniszterelnöke (abban az időben Thomas Cromwell) inkább gúnyt űzött a királyból: Miért veted alá magad ilyen ügyekben a pápai tekintélynek? Henrik megfogadta a tanácsát, levetette a pápai tekintélyt, és önmagát tette az angol egyház fejévé. Így kezdődött az új anglikán egyház. Ez 1534-ben vagy 1535-ben ment végbe. Abban az időben a tanításban semmi változás nem történt, csupán a pápa tekintélyét tagadták meg. Henrik szívében valójában sohasem lett protestáns. A katolikus hitben halt meg.

14Ez a szakadás azonban végül mégis igen jelentős változást, vagyis reformációt eredményezett. Míg a reformáció a katolikus egyházon belül és pápai tekintély alatt, mint Luther és mások esetében, lehetetlen volt, a szakadás után lehetségessé vált. Cranmer, Latimer, Ridley és mások jelentős változásokat vezettek be. Ők azonban és még sokan mások véres árat fizettek a változásokért, amikor néhány évvel később Mária, „Véres Mária”, az elvált Katalin leánya lépett az angol trónra, és az új egyházat visszavitte a pápai hatalom alá. Ez a félelmetes és rettenetes visszahatás Mária erőszakos és véres ötéves uralkodásával ért véget. Miközben a fejek hullottak Mária véres bárdja alatt, az övé is odalett velük együtt. A nép azonban már részben megízlelte a szabadságot, így amikor Erzsébet, Boleyn Anna leánya (akiért Katalintól elváltak), királynő lett, az anglikán egyház ismét megdöntötte a pápai hatalmat, és ismét helyreállt.

15Így a tizenhatodik század vége előtt öt államegyház volt – világi kormányzatok által támogatott egyházak –: a római és a görög katolikusok, ezek kettőnek számítanak; azután az anglikán egyház; azután a lutheránus, vagyis Németország egyháza; azután Skócia egyháza, amelyet ma presbiteriánusként ismerünk. Mindegyikük keserűen gyűlölte és üldözte azokat, akiket anabaptistáknak, valdenseknek neveztek, és minden más nem állami gyülekezetet, olyan gyülekezeteket, amelyek soha semmilyen módon nem álltak kapcsolatban a katolikusokkal. Azt a nagy segítséget, amelyet a reformációért vívott harcban nyújtottak, elfelejtették, vagy most teljesen figyelmen kívül hagyták. Még sok ezren, asszonyok és gyermekek is, pusztultak el mindennap a még mindig véget nem érő üldözésekben. A reformáció által felébresztett és lelkesített nagy remény véres csalódásnak bizonyult. A maradék most bizonytalan menedéket talál a barátságos Alpokban és más rejtekhelyeken szerte a világon.

16Ez a három új szervezet, amely elvált a katolikusoktól, vagy kijött közülük, megtartotta azok sok legkárosabb tévedését, amelyek közül néhány a következő: (1) Prédikátorok általi egyházkormányzás (különböző formákban).

(2)Államegyház (az egyház és az állam összekapcsolása).

(3)A csecsemők KERESZTSÉGE

(4)Meghintés vagy leöntés mint keresztség.

(5)Keresztség általi újjászületés (legalábbis némelyiküknél, és másoknál is, ha sok történészüknek hinni lehet).

(6)Mások üldözése (legalábbis évszázadokon át). 17. Kezdetben mindezek az államegyházak üldözték egymást is, és mindenki mást is, de egy 1555-ben Augsburgban tartott gyűlésen békeszerződést írtak alá, amelyet „augsburgi vallásbékének” neveznek, egyfelől a „katolikusok”, másfelől a „lutheránusok” között, és megegyeztek, hogy nem üldözik egymást. Ti hagyjatok minket békén, és mi is békén hagyunk titeket. Ha a katolikusok harcoltak volna a lutheránusok ellen, az háborút jelentett volna Németországgal, ha pedig a lutheránusok harcoltak volna a katolikusok ellen vagy üldözték volna őket, az háborút jelentett volna mindazokkal az országokkal, ahol a katolicizmus volt túlsúlyban.

A vér nyoma

18. Az üldözések azonban akkor sem szűntek meg. A gyűlölt anabaptisták (akiket ma baptistáknak neveznek), minden korábbi üldözés ellenére, és annak a borzalmas ténynek ellenére is, hogy már ötvenmillióan haltak vértanúhalált, még mindig nagy számban léteztek. Ebben a korszakban történt, hogy egyetlen európai országút mentén, harminc mérföldnyi szakaszon, néhány lépésenként karókat állítottak fel ennek az útnak a mentén, a karók tetejét kihegyezték, és minden karó tetejére egy-egy vértanúhalált halt anabaptista véres fejét tűzték. Az emberi képzelet aligha tud ilyen borzalmas jelenetet elképzelni! És mégis, megbízható történelmi források szerint, olyan nép követte el ezt, amely a szelíd és alázatos Jézus Krisztus istenfélő követőinek nevezte magát.

19Ne feledjük, hogy a katolikusok nem tekintik a Bibliát a hit és az élet egyedüli szabályának és vezérfonalának. Azt állítják, hogy az valóban tévedhetetlen, de van még két másik dolog, amely ugyanúgy az: az „egyházatyák írásai” és az egyház (a katolikus egyház) rendeletei, vagyis a tévedhetetlen pápa kijelentései.

Ezért soha nem lehet kielégítő vita katolikus és protestáns, vagy katolikus és baptista között, mivel soha nem lehet meg a végső egyetértés alapja. Ami a katolikusokat illeti, a Biblia egymagában soha semmit sem dönthet el.

20Vegyük példaként a „keresztség” kérdését, és azt, hogy mi a végső tekintély magát a cselekményt és annak módját illetően. Azt állítják, hogy a Biblia kétségtelenül tanítja a keresztséget, és hogy a bemerítést tanítja mint egyetlen módot. Ugyanakkor azonban azt állítják, hogy az ő tévedhetetlen egyházuknak tökéletes joga volt megváltoztatni a módot, a bemerítésről meghintésre, de senki másnak nincs erre joga vagy felhatalmazása, senkinek, csak a tévedhetetlen pápai tekintélynek.

21Természetesen észrevettétek, és talán meg is lepett benneteket, hogy ezekben az előadásokban nagyon keveset idézek. Komolyan egy nagyon nehéz dolgot próbálok megtenni: kétezer év vallástörténetének lényegét akarom átadni az embereknek hat óra alatt.

22Jó éppen itt felhívni a figyelmet néhány tényre a Bibliával kapcsolatban ezekben a borzalmas századokban. Ne feledjük, hogy a Bibliát akkor még nem nyomtatták, és nem volt papír, amelyre nyomtatni lehetett volna, még ha a könyvnyomtatást fel is találták volna. Papír sem volt, amelyre le lehetett volna írni. Pergamen, kikészített kecske- vagy juhbőr, vagy papirusz (valamiféle fapép) – ez volt az az anyag, amelyre írtak. Így egy olyan nagy könyv, mint a Biblia, amelyet mind kézzel írtak, valamiféle íróvesszővel, nem olyan tollal, amilyet ma használunk, óriási dolog volt, valószínűleg nagyobb, mint amit egy ember elbír. Az egész világon soha nem volt több mintegy harminc teljes Bibliánál. Sok része vagy könyve volt meg a Bibliának, mint Máté, Márk, Lukács, János vagy az Apostolok cselekedetei, vagy valamelyik levél, vagy a Jelenések, vagy az Ószövetség valamelyik könyve. Az egész világtörténelem egyik legkiemelkedőbb csodája – az én gondolkodásom szerint – az, hogy Isten népe mennyire egyformán gondolkodott és hitt a keresztyénség fő és lényeges pontjaiban. Természetesen erre egyedül Isten a magyarázat. Most már dicsőséges tény, hogy mindannyian, mindegyikünk, birtokolhatjuk az egész Biblia teljes példányát, mégpedig mindegyikünk a saját anyanyelvén.

23Jó, ha mindannyian komolyan és külön is elgondolkodunk egy másik, a Bibliával kapcsolatos lényeges tényen. Erről már röviden szó volt az ezt megelőző előadásban, de olyan nagyon fontos, hogy valószínűleg bölcs dolog ismét kitérni rá. Arról a döntésről van szó, amelyet a katolikusok a Kr. u. 1229-ben tartott toulouse-i zsinaton hoztak, amikor elhatározták, hogy a Bibliát, Isten Igéjét, megvonják saját népük túlnyomó többségétől, a „laikusoktól”. Itt egyszerűen csak azt mondom el, amit ők maguk kijelentettek nagy zsinatukon. Nemrégiben azonban egy katolikus négyszemközt azt mondta nekem, hogy ezzel az a céljuk, hogy megakadályozzák, hogy a nép a maga feje szerint magyarázza. Hát nem csodálatos, hogy Isten könyvet írjon a népnek, és aztán ne akarja, hogy a nép olvassa? És mégis, e könyv szerint, a nép az ítélet napján e könyv tanításai szerint fog megállni vagy elbukni. Nem csoda a könyvben levő kijelentés: „Tudakozzátok az írásokat” (a könyvet), „mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam” (János 5:39). Félelmetes az a felelősség, amelyet a katolikusok magukra vállaltak!

Dr. J. M. Carroll

Negyedik előadás

A 17., 18. és 19. század

1Ez az előadás a tizenhetedik század elejével (Kr. u. 1601) kezdődik. Sok fontos keresztyén történelmen nagyon sietve haladtunk át, de ezt a szükség kényszerítette ki.

2Ez a háromszázados időszak egy teljesen új felekezet létrejöttével kezdődik. Helyénvaló megemlíteni, hogy egyes történészek a kongregacionalista egyház (amelyet kezdetben „independenseknek”, vagyis függetleneknek neveztek) kezdetét 1602-re teszik. Schaff és Herzog azonban Encyclopedia-jukban a kezdetét messze visszahelyezik a tizenhatodik századba, így az egyidős a lutheránus és a presbiteriánus egyházzal. A nagy reformációs hullámban sokan, akik kiléptek a katolikus egyházból, nem voltak megelégedve a Luther és Kálvin vezette reformáció mértékével. Elhatározták, hogy elvetik a prédikátoruralom és a gyülekezetek ilyen kormányzásának gondolatát is, és visszatérnek a demokratikus újszövetségi elvhez, ahogyan azt az előző tizenöt évszázadon át megtartották azok, akik nem voltak hajlandók belépni Konstantin hierarchiájába.

3Ennek az új szervezetnek e sajátos reformért folytatott elszánt küzdelme keserű üldözést zúdított a fejére a katolikusok, a lutheránusok, a presbiteriánusok és az anglikán egyház híveinek részéről — vagyis valamennyi bevett egyház részéről. Ugyanakkor megtartotta a katolikusok alkotta tévedések közül sok mást is, például a csecsemőkeresztséget, a leöntést vagy meghintést mint keresztséget, később pedig átvette és a végletekig gyakorolta az egyház és állam egységének eszméjét. És miután maguk is menekültként Amerikába érkeztek, nagyon keserű üldözőkké váltak.

4Az „independensek”, vagy ahogy ma nevezik őket, a „kongregacionalisták” neve gyülekezetkormányzási módjukból ered. Az angol kongregacionalisták néhány megkülönböztető elve a Schaff–Herzog-féle Encyclopedia szerint a következő: (1) Jézus Krisztus a gyülekezet egyetlen feje, és Isten Igéje az egyetlen törvénykönyve.

(2)A látható gyülekezetek istenfélő emberek különálló gyülekezetei, akiket tisztán vallási célokra gyűjtöttek ki a világból, és nem szabad őket összekeverni a világgal.

(3)Ezeknek a különálló gyülekezeteknek teljes joguk van saját tisztségviselőik megválasztására és a fegyelem fenntartására.

(4)Belső ügyeik intézésében mindegyikük független minden más gyülekezettől, és ugyanígy független az állami ellenőrzéstől is. 5. Milyen szembetűnően különböznek ezek az elvek a katolicizmustól, sőt a lutheranizmustól, a presbiterianizmustól vagy az anglikán egyház püspöki rendszerétől! És milyen szembetűnően hasonlítanak a mai és minden letűnt kor baptistáihoz, valamint Krisztus és apostolai eredeti tanításához!

61611-ben megjelent a Biblia angol King James-fordítása. A Bibliát azelőtt soha nem adták ilyen széles körben a nép kezébe. Isten Igéjének általános elterjedésével kezdődött a pápai hatalom gyors hanyatlása, és — legalábbis sok évszázad óta először — a „vallásszabadság” eszméjének első kezdetei.

71648-ban jött el a „vesztfáliai béke”. Ami egyebek mellett ebből a békeszerződésből következett, az a nagy felekezetek — a katolikus, a lutheránus és a presbiteriánus — közötti hármas megállapodás volt, hogy többé nem üldözik egymást. Az e felekezetek közötti üldözés háborút jelentett a mögöttük álló kormányok között. Minden más keresztyén azonban, különösen az anabaptisták, továbbra is ugyanazt a korábbi kemény bánásmódot, kitartó üldözést kellett hogy elszenvedjék tőlük.

8Az egész tizenhetedik század folyamán a valdensek, az anabaptisták és a baptisták (egyes helyeken az „ana” előtagot ekkorra már elhagyták) üldözése továbbra is kétségbeejtően súlyos volt: Angliában az anglikán egyház részéről, amiről John Bunyan és sokan mások tanúskodhattak; Németországban a lutheránusok részéről; Skóciában a skót (presbiteriánus) egyház részéről; Itáliában, Franciaországban és minden más helyen, ahol a pápaság volt hatalmon, a katolikusok részéről. Most már sehol sincs béke azok számára, akik nem értenek egyet az államegyházakkal vagy valamelyikükkel.

9Jelentős, a hiteles történelemben jól megalapozott tény, hogy már a negyedik században is azokat, akik nem voltak hajlandók belépni a hierarchiába, nem fogadták el a hierarchia keresztségét, sem azokét, akiket csecsemőkorukban kereszteltek meg, nem fogadták el a „keresztség általi újjászületés” tanát, és újrakeresztelést követeltek mindazoktól, akik a hierarchiából jöttek hozzájuk, „anabaptistáknak” nevezték. Mindegy, milyen más nevet viseltek akkoriban, mindig „anabaptistákként” emlegették őket. A tizenhatodik század eleje táján az „ana” elmaradt, a név egyszerűen „baptistára” rövidült, és fokozatosan minden más név is elmaradt. Nyilvánvaló, hogy ha Bunyan egy korábbi korban élt volna, követőit „bunyanistáknak” vagy „anabaptistáknak” nevezték volna. Valószínűleg mindkét néven nevezték volna őket, ahogyan az előtte élt másokat is.

10A „baptista” név „gúnynév”, amelyet ellenségeik adtak nekik (hacsak a nevet joggal nem lehet úgy tekinteni, mint amelyet maga a Megváltó adott nekik, amikor Jánosról mint „Keresztelőről” — angolul „The Baptist” — beszélt). A baptisták egyetlen csoportja sem fogadta el soha hivatalosan ezt a nevet a mai napig. A név azonban megszilárdult, szívesen elfogadják és büszkén viselik. Pontosan illik rájuk. Ez volt Krisztus előfutárának megkülönböztető neve, aki elsőként tanította azt a tant, amelyhez a baptisták most is ragaszkodnak.

11Idézek egy nagyon jelentős kijelentést a Schaff–Herzog-féle Encyclopedia „A baptisták története Európában” című szócikkéből (1. kötet, 210. oldal): „A baptisták először Svájcban jelentek meg 1523 körül, ahol Zwingli és a római katolikusok üldözték őket. A következő években, 1525–1530 között, teljesen megszervezett nagy gyülekezetekkel találjuk őket Dél-Németországban, Tirolban és Közép-Németországban. Mindezeken a helyeken az üldözések megkeserítették életüket.”

(Jegyezzük meg, hogy mindez a protestáns egyházak — a lutheránus, az anglikán püspöki vagy a presbiteriánus — megalapítása előtt történt.)

Folytatjuk az idézetet:

„Morvaország nagyobb szabadságot ígérő otthont kínált, és sok baptista vándorolt oda, csak hogy azt tapasztalják, reményeik csalfának bizonyultak. 1534 után Észak-Németországban, Hollandiában, Belgiumban és a vallon tartományokban voltak nagy számban. Még Alba herceg uralma alatt is gyarapodtak Németalföldön, és csodálatos missziói buzgóságot fejlesztettek ki.” (Jegyezzük meg: „missziói buzgóság”. És mégis vannak, akik azt mondják, hogy a „Hardshellek” [»keményhéjú«, misszióellenes baptisták] az ősi, eredeti baptisták.)

Honnan jöttek ezek a baptisták? Nem a reformáció idején váltak ki a katolikusok közül. Már a reformáció előtt nagy gyülekezeteik voltak.

12Igen érdekes dologként figyeljük meg az Angliában az évszázadok során végbement vallási változásokat:

Az evangéliumot az apostolok vitték el Angliába, és vallása apostoli maradt egészen a hierarchia megszervezése utánig, a negyedik század elejéig, sőt valójában azt követően még több mint egy évszázadig. Ezután a hierarchia hatalma alá került, amely gyorsan katolikus egyházzá fejlődött. Ettől fogva katolikus maradt — ez volt az államvallás — egészen az 1534–1535-ös szakadásig, VIII. Henrik uralkodása alatt. Ekkor anglikán egyháznak (Church of England) kezdték nevezni. Tizennyolc évvel később, 1553–1558 között, Mária királynő („Véres Mária”) uralkodása alatt Angliát visszavitték a katolikusokhoz, és véres öt esztendő volt ez. Azután Erzsébet, Mária féltestvére, Boleyn Anna leánya lépett a trónra 1558-ban. A katolikusokat ismét megbuktatták, és ismét az anglikán egyház került hatalomra. Így maradtak a dolgok majdnem egy újabb évszázadig, amikor a presbiteriánus egyház rövid időre túlsúlyba került, és egy ideig úgy tűnt, hogy Skócia mellett Angliának is államegyháza lehet. Oliver Cromwell kora után azonban az anglikán egyház visszanyerte helyét, és azóta is Anglia bevett egyháza maradt.

13Figyeljük meg, hogyan enyhültek fokozatosan a vallási ügyek Angliában a bevett egyház több mint egy évszázadon át tartó kemény és keserű üldözései után. (1) Az első türelmi törvény 1688-ban jött, százötvennégy évvel ennek az egyháznak a kezdete után. Ez a törvény Angliában minden felekezetnek megengedte az istentiszteletet kettő kivételével — a katolikusok és az unitáriusok kivételével.

(2)A második türelmi törvény 1778-ban jött, további nyolcvankilenc évvel később. Ez a törvény a türelembe a katolikusokat is belefoglalta, de az unitáriusokat továbbra is kizárta.

(3)A harmadik türelmi törvény 1813-ban jött, harmincöt évvel később. Ez már az unitáriusokat is magában foglalta.

(4)1828–1829-ben jött az úgynevezett „Test Act” (esküpróba-törvény) rendezése, amely a „disszentereknek” (azoknak a vallásos embereknek, akik nem értettek egyet az anglikán egyházzal) utat nyitott a közhivatalokhoz, sőt a parlamentbe is.

(5)1836–37-ben és 1844-ben jöttek az „anyakönyvezési” és a „házassági” törvények. Ez a két törvény törvényessé tette a „disszenterek” által végzett keresztelőket és házasságkötéseket.

(6)A „reformtörvény” 1854-ben jött. Ez a törvény megnyitotta az oxfordi és a cambridge-i egyetem kapuit a disszenter diákok előtt. Addig egyetlen „disszenter” gyermeke sem léphetett be e nagy intézmények egyikébe sem. 14. Így haladt előre Anglia a „vallásszabadság” felé. De valószínűleg helyes kijelenteni, hogy valódi vallásszabadság soha nem jöhet el egyetlen olyan országba sem, ahol bevett egyház van, és az meg is marad. Legjobb esetben is csak türelem lehet, ami bizony még nagyon messze van a valódi vallásszabadságtól. Amíg bármely országban több felekezet közül egyet a kormány támogat, az összes többi kizárásával, addig ez az egynek nyújtott kivételezés és támogatás kizárja a teljes vallásszabadság és egyenlőség lehetőségét.

15Közvetlenül a tizennyolcadik század eleje táján Angliában három fiú született, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy mély és el nem halványuló nyomot hagyjanak a világon. Ezek a fiúk John és Charles Wesley, valamint George Whitfield voltak.

John és Charles Wesley Epworthben született (innen ered az Epworth Liga nevének ötlete), az előbbi 1703. június 28-án, az utóbbi 1708. március 29-én. George Whitfield Gloucesterben született 1714. december 27-én. E fiúk életének történetét itt nem lehet elmondani, de nagyon is érdemes elmondani, majd újra elmondani. Ez a három fiú lett a metodizmus atyja és alapítója. Mindhárman az anglikán egyház tagjai voltak, és mindhárman lelkészi pályára készültek; és mégis abban az időben egyikük sem volt megtérve (ami akkoriban nem volt szokatlan az angol papság körében. Ne feledjük azonban, hogy abban az időben gyakran, ha ugyan nem rendszerint, a szülő döntött arról, milyen hivatást vagy életpályát kövessen a fiú). Később azonban ezek a fiúk megtértek, mégpedig valóságosan és csodálatosan megtértek.

16Úgy tűnik, ezek a férfiak nem kívántak egy új felekezet alapítóivá válni. Annál inkább kívánták, és komolyan törekedtek is arra, hogy az anglikán egyházban a tiszta vallás megújuljon, és valódi lelki reformáció menjen végbe. Ezzel Angliában és Amerikában egyaránt próbálkoztak. Saját templomaik ajtaja hamarosan bezárult előttük. Alkalmaikat gyakran a szabad ég alatt vagy valamelyik magánházban tartották, vagy — különösen Whitfield esetében — más felekezetek imaházaiban. Whitfield nagy ékesszólása mindenütt, ahová ment, rendkívüli figyelmet keltett.

17A metodista egyház alapításának pontos dátumát nehéz meghatározni. Kétségtelen, hogy a metodizmus régebbi, mint a metodista egyház. A három fiatalembert már azelőtt metodistáknak nevezték, hogy elhagyták a kollégiumot. Első szervezeteiket „társaságoknak” nevezték. Első éves konferenciájukat Angliában 1744-ben tartották. A Metodista Episzkopális Egyházat hivatalosan és véglegesen Amerikában, Baltimore-ban szervezték meg 1784-ben. Növekedésük valóban csodálatos volt. Amikor azonban kiváltak az anglikán, vagyis a püspöki egyházból, magukkal hozták az anya- és nagyanyaegyházak tévedéseinek egy részét. Ilyen például a püspöki rendszer, vagyis a prédikátorok általi egyházkormányzás. E kérdésben sok belső harcuk és szakadásuk volt, és úgy látszik, lesz még több is. Ilyen a csecsemőkeresztség és a meghintés mint keresztség stb.; de van egy nagy dolog, ami megvan nekik, és amit nem onnan hoztak magukkal: a valódi lelki vallásosság.

181788. szeptember 12-én az írországi Antrimben született egy gyermek, akinek az volt a rendeltetése, hogy az eljövendő években a világ egyes részein nem kis vallási felbolydulást okozzon, és egy új vallási felekezet alapítója legyen. Ez a gyermek Alexander Campbell volt. Apja presbiteriánus lelkész volt. Az apa, Thomas Campbell, 1807-ben jött Amerikába. Alexander, a fia, aki akkor kollégiumban tanult, később jött. Megváltozott nézeteik miatt otthagyták a presbiteriánusokat, és egy független testületet szerveztek, amelyet „Keresztyén Egyesületnek” neveztek, és amely „Brush Run-i gyülekezet” néven volt ismert. 1811-ben elfogadták a bemerítést mint keresztséget, és sikerült rávenniük egy baptista prédikátort, hogy megkeresztelje őket, de azzal a kifejezett kikötéssel, hogy nem csatlakoznak a baptista gyülekezethez. Az apa, az anya és Alexander mind megkeresztelkedtek. 1813-ban független gyülekezetük csatlakozott a Redstone Baptista Szövetséghez. Tíz évvel később egy vita miatt kiléptek ebből a szövetségből, és egy másikhoz csatlakoztak. Újabb és újabb viták támadtak, és abból a szövetségből is kiléptek. Méltányos kijelenteni, hogy soha nem voltak baptisták, és — amennyire az általam látott feljegyzések mutatják — soha nem is állították, hogy azok volnának.

19Aligha volna méltányos a keresztyén történelemmel, különösen pedig a baptista történelemmel szemben, ha ezekben az előadásokban semmit sem mondanánk John Bunyanról. Bizonyos tekintetben az angol történelem, sőt a világtörténelem egyik leghíresebb embere — John Bunyan, baptista prédikátor — John Bunyan, aki tizenkét évet töltött a bedfordi börtönben — John Bunyan, aki börtönbe zárva megírta a Biblia után az egész világ leghíresebb és legszélesebb körben elterjedt könyvét, „A zarándok útját” — John Bunyan, a keresztyének üldözése keserűségének egyik legkiemelkedőbb példája.

És Mary Bunyannak, John Bunyan vak leányának a történetének minden vasárnapi iskolai könyvtárban ott kellene lennie. Sok éven át nem nyomtatták. Úgy gondolom, most ismét kapható. Szinte kihívom bármelyik férfit vagy nőt, fiút vagy leányt, hogy olvassa el, és maradjon száraz a szeme.

20Egy másik dolog, amelyről ezekben az előadásokban legalább néhány szót kell szólni, Wales és a walesi baptisták. A keresztyén történelem egyik legmegrázóbb története a walesi baptisták története. Az Egyesült Államok baptistái sokkal többel tartoznak a walesi baptistáknak, mint ahogy legtöbbünk tudatában van. Néhány teljesen megszervezett baptista gyülekezet testületileg vándorolt ki Walesből az Egyesült Államokba. (Orchard, 21–23. o.; Ford, 2. fej.)

21A walesi keresztyén munka kezdetének története rendkívül lebilincselő, és a történelem szerint igaznak látszik. Ez a történet az Újszövetségben kezdődik (Apostolok cselekedetei 28:30–31; 2Timóteus 4:21). Klaudia és Pudens története — római látogatásuk, megtérésük Pál prédikálása nyomán, és az, hogy az evangéliumot hazájukba, Walesbe vitték vissza — izgalmasan érdekes. Pál már Kr. u. 63-ban prédikált így Rómában. Nem sokkal ezután Klaudia, Pudens és mások, köztük két prédikátor, ugyanezt az evangéliumot elvitték Angliába, és különösen Walesbe. Aligha lehet felmérni, milyen hatalmasan segítették a walesi baptisták az amerikai baptistákat.

Dr. J. M. Carroll

Ötödik előadás

Vallás az Egyesült Államokban

1A spanyolok és más latin népek révén a katolikusok mint vallásos emberek lettek a keresztyén vallás első képviselői Dél- és Közép-Amerikában. Észak-Amerikában azonban, Mexikót kivéve, soha nem voltak erősen túlsúlyban. A mai Egyesült Államok területén — azokat a részeket kivéve, amelyek egykor Mexikóhoz tartoztak — soha, még a gyarmati korban sem voltak elég erősek ahhoz, hogy vallási nézeteiket törvény által bevett vallássá tegyék.

2A gyarmati korszak kezdetén, a tizenhetedik század elején, az első települések Virginiában jöttek létre, valamivel később pedig azon a területen, amelyet ma Új-Angliai államoknak nevezünk. Az Angliában és a kontinensen folyó vallási — vagy helyesebben szólva vallástalan — üldözések legalábbis a fő okok közé tartoztak, amelyek az első egyesült államokbeli gyarmatok első betelepüléséhez vezettek. A legelőször érkezett bevándorlócsoportok között — nem számítva a jamestowni csoportot (1607) és a „zarándokatyák” néven ismerteket (1620) — volt két csoport: az egyiket legalábbis „puritánoknak” nevezték — ezek „kongregacionalisták” voltak. Gyarmatuk Endicott kormányzó irányítása alatt állt. A másik csoport presbiteriánus volt. E két csoport között azonban volt számos más nézetet valló keresztyén is, akik szintén az üldözés elől kerestek menedéket.

A vér nyoma Amerikában

3Ezek a menekült kongregacionalisták és presbiteriánusok különböző gyarmatokat alapítottak, és saját területükön azonnal törvénybe iktatták sajátos vallási nézeteiket. Más szóval, a „kongregacionalizmust” és a „presbiterianizmust” tették gyarmataik törvényes vallási nézetévé. Ezt minden más vallási nézet teljes kizárásával tették. Ők maguk, akik az anyaországból menekültek, akiken még ott voltak az üldözés véres nyomai, és akik maguknak a szabadság otthonát keresték, mihelyt megtelepedtek saját gyarmataikon az új földön, és hatalom került a kezükbe, megtagadják a vallásszabadságot másoktól, és velük szemben ugyanazokat a kegyetlen üldözési módszereket alkalmazzák. Különösen így bántak a baptistákkal.

4A déli gyarmatokat — Virginiát, Észak- és Dél-Karolinát — főként az anglikán egyház hívei népesítették be. Ennek az egyháznak sajátos nézeteit tették e gyarmatok bevett vallásává. Így Amerika új földjén, ahová sok más kongregacionalista, presbiteriánus és episzkopális (anglikán) is azért jött, hogy saját lelkiismerete szerint imádhassa Istent, hamarosan három bevett egyházat állítottak fel. Senkinek sem volt vallásszabadsága, csak azoknak, akik a kormányzati hatalmat birtokolták. Róma gyermekei anyjuk véres nyomdokain járnak. Saját reformációjuk még messze van a befejezéstől.

5. A bevándorlókkal együtt sok szétszórt baptista is érkezett Amerikába (akiket egyesek még „anabaptistáknak” neveztek). Valószínűleg minden Amerikába tartó hajón voltak közülük. Viszonylag kis csoportokban jöttek azonban, soha nem nagy telepesközösségekben. Így nem is engedték volna meg nekik, hogy jöjjenek. De csak jöttek, egyre jöttek. Mire a gyarmatok alaposan megszilárdultak, a baptisták már sokan voltak, és szinte mindenütt jelen voltak. Ám hamarosan érezni kezdték a három államegyház nehéz kezét. Olyan szörnyű vétkekért, mint „az evangélium prédikálása” és „annak megtagadása, hogy gyermekeiket megkereszteltessék”, „a csecsemőkeresztség ellenzése” és más hasonló, lelkiismeretből fakadó cselekedeteik, letartóztatták, bebörtönözték, megbírságolták, megkorbácsolták, száműzték őket, vagyonukat elkobozták stb. Mindezt itt, Amerikában. A sok forrás közül csak néhány példát hozok.

6Mielőtt a Massachusetts-öböl gyarmat, amelynek a kongregacionalista egyház volt az államegyháza, húszéves lett volna, törvényeket hoztak a baptisták és mások ellen. Íme egy példa e törvények közül:

„Elrendeltetik és elhatároztatik, hogy ha bármely személy vagy személyek e joghatóság területén akár nyíltan elítélik vagy ellenzik a csecsemők megkeresztelését, akár titkon azon munkálkodnak, hogy másokat eltérítsenek annak helyeslésétől vagy gyakorlásától, akár szándékosan elhagyják a gyülekezetet e rendelés kiszolgáltatásakor . . . kellő idő és a meggyőzés eszközei után minden ilyen személy vagy személyek száműzetésre ítéltessenek.” Ezt a törvényt kifejezetten a baptisták ellen hozták.

7E gyarmat hatóságai Roger Williamst és másokat száműztek. A száműzetés Amerikában akkoriban kétségbeejtően súlyos dolog volt. Azt jelentette, hogy az embernek el kellett mennie, és az indiánok között kellett élnie. Ebben az esetben Williamst kedvesen fogadták, és jó ideig az indiánok között élt, a későbbiekben pedig nagy áldásnak bizonyult arra a gyarmatra nézve, amely száműzte őt. Megmentette a gyarmatot attól, hogy éppen ez az indián törzs elpusztítsa, mert komolyan esedezett az érdekében. Így fizetett jóval a gonoszért.

8Roger Williams később másokkal együtt — akik közül legalábbis néhányat szintén száműztek abból vagy más gyarmatokból, és akik között ott volt John Clarke baptista prédikátor is — elhatározta, hogy saját gyarmatot szerveznek. Erre még semmiféle törvényes felhatalmazásuk nem volt Angliától, de az adott körülmények között bölcsebbnek tartották ezt a lépést, mint hogy a meglévő gyarmatokon próbáljanak élni a rájuk nehezedő szörnyű vallási korlátozások alatt. Így hát találtak egy kis földterületet, amelyet még egyetlen meglévő gyarmat sem vett birtokba, és letelepedtek azon a földön, amelyet ma Rhode Islandnek neveznek. Ez 1638-ban történt, tíz évvel a Massachusetts-öböl gyarmat után, de mintegy 25 évvel később (1663) tudtak csak törvényes alapítólevelet szerezni.

91651-ben (?) a gyarmat Roger Williamst és John Clarke-ot Angliába küldte, hogy ha lehetséges, törvényes engedélyt szerezzenek gyarmatuk megalapítására. Amikor Angliába értek, Oliver Cromwell állt a kormány élén, ő azonban valamilyen okból nem teljesítette kérésüket. Roger Williams hazatért Amerikába. John Clarke Angliában maradt, hogy tovább sürgesse kérésüket. Évre év telt. Clarke továbbra is ott maradt. Végül Cromwell elvesztette hatalmát, és II. Károly ült Anglia trónjára. Bár Károlyt a történelem a keresztyének legkeserűbb üldözői közé sorolja, végül 1663-ban megadta ezt az alapítólevelet. Így Clarke tizenkét hosszú évnyi várakozás után hazatért az alapítólevéllel. Így lett 1663-ban a Rhode Island-i gyarmat valódi, törvényes intézmény, és a baptisták megírhatták saját alkotmányukat.

10Ezt az alkotmányt meg is írták. Az egész széles világ figyelmét magára vonta. Ebben az alkotmányban volt a világ első „vallásszabadság”-nyilatkozata.

Az abszolút vallásszabadságért folytatott harc, akár csak Amerikában is, önmagában nagy történet. Úgy tűnik, sokáig a baptisták teljesen egyedül vívták ezt a harcot, de nem csak önmagukért harcoltak, hanem minden vallási hitű népért. Rhode Island, az első baptista gyarmat, amelyet baptisták egy kis csoportja alapított tizenkét évnyi kitartó, engedélyért való esedezés után, volt az első pont a földön, ahol a vallásszabadságot az ország törvényévé tették. A letelepedés 1638-ban történt; a gyarmatot 1663-ban alapították meg törvényesen.

11Ebben a gyarmatban két baptista gyülekezet is megszerveződött még a gyarmat törvényes megalapítása előtt. A két gyülekezet közül legalább az egyik megszervezésének pontos dátumát illetően a történelem szerint még a baptisták sem értenek egyet. Úgy tűnik, mindenki egyetért abban, hogy a providence-i gyülekezetet Roger Williams szervezte meg 1639-ben. A John Clarke által Newportban szervezett gyülekezet dátumát illetően minden későbbi tanúságtétel 1638-at látszik megadni. A korábbiak mind későbbre teszik, néhány évvel későbbre. A Roger Williams által Providence-ben szervezett gyülekezet, úgy tűnik, csak néhány hónapig élt. A másik, amelyet John Clarke szervezett Newportban, ma is él. Saját véleményem a newporti gyülekezet megszervezésének dátumáról, minden rendelkezésre álló adat alapján, az, hogy 1638 a helyes dátum. Személy szerint biztos vagyok benne, hogy ez a dátum helyes.

12Ami az egyes amerikai gyarmatokon folyó üldözéseket illeti, hozunk néhány példát. Fel van jegyezve, hogy egy alkalommal John Clarke egyik gyülekezeti tagja beteg volt. A család épp a Massachusetts-öböl gyarmat határán túl, már a gyarmat területén belül lakott. Maga John Clarke, egy Crandall nevű vendégprédikátor és egy Obediah Holmes nevű világi testvér — mindhárman elmentek meglátogatni azt a beteg családot. Miközben valamiféle imaalkalmat tartottak a beteg családdal, a gyarmat egy vagy több tisztviselője rájuk tört, letartóztatta őket, később pedig bíróság elé állította őket. Azt is állítják, hogy a határozottabb vád kedvéért bevitték őket a hatóságok (kongregacionalista) egyházának egyik istentiszteletére, megkötözött kézzel (így állítja a feljegyzés). A vád ellenük az volt, hogy „nem vették le kalapjukat egy istentiszteleten”. Mindhármukat bíróság elé állították és elítélték. Endicott kormányzó jelen volt. Dühében ezt mondta Clarke-nak, miközben a tárgyalás folyt: „Ön tagadta a csecsemők keresztségét” (nem ez volt a vád ellenük). „Halált érdemel. Nem tűröm, hogy ilyen szemetet hozzanak be a joghatóságom alá.” Mindhármuk büntetése pénzbírság volt, vagy alapos megkorbácsolás. Crandall (a vendég) bírsága öt font (25 dollár) volt, Clarke-é (a lelkipásztoré) húsz font (100 dollár). Holmes bírsága (a feljegyzések szerint korábban kongregacionalista volt, és csatlakozott a baptistákhoz) — így az ő bírsága harminc font (150 dollár) volt. Clarke és Crandall bírságát barátaik fizették ki. Holmes nem engedte, hogy kifizessék a bírságát, mondván, hogy semmi rosszat nem tett, így alaposan megkorbácsolták. A feljegyzés szerint „derékig levetkőztették”, majd (valamiféle különleges korbáccsal) addig korbácsolták, amíg a vér le nem folyt a testén, majd a lábán, míg a cipője meg nem telt vérrel. A feljegyzés továbbá azt állítja, hogy testét annyira összeszabdalták és felhasogatták, hogy két hétig nem tudott úgy lefeküdni, hogy teste az ágyhoz érjen. Kezén, illetve könyökén és térdén támaszkodva kellett aludnia. Erről a korbácsolásról és a vele kapcsolatos más dolgokról minden feljegyzést elolvastam, még Holmes saját beszámolóját is. Aligha lehetett volna ennél brutálisabb dolog. És mindez itt, Amerikában!

13Painter, egy másik ember, „nem volt hajlandó megkereszteltetni a gyermekét”, és azt a véleményét hangoztatta, hogy „a csecsemőkeresztség antikrisztusi rendelés”. Ezekért a vétkekért kikötötték és megkorbácsolták. Winthrop kormányzó elmondja nekünk, hogy Paintert azért korbácsolták meg, mert „gyalázta az Úr rendelését”.

14Abban a gyarmatban, ahol a presbiterianizmus volt a bevett vallás, a disszenterek (baptisták és mások) úgy látszik, semmivel sem jártak jobban, mint a Massachusetts-öböl gyarmatban, ahol a kongregacionalizmus volt a bevett vallás.

Ebben a gyarmatban volt egy baptista település. Az egész településen csak öt más család élt. A baptisták elismerték a törvényeket, amelyek alatt éltek, és a feljegyzések szerint engedelmeskedtek is nekik. A következő eset történt:

A gyarmat hatóságai elhatározták, hogy abban a baptista településben presbiteriánus imaházat építenek. Ennek egyetlen módja, úgy látszott, az adóztatás volt. A baptisták elismerték a presbiteriánusok jogát arra, hogy kivessék ezt az új és rendkívüli adót, de ekkor ezzel érveltek az adó ellen: „Éppen most kezdtük el településünket. Kis kunyhóinkat épp most építettük fel, kis kertjeinket és földdarabjainkat épp most törtük fel. Földjeink még nincsenek kiirtva. Épp most adóztattak meg minket a végsőkig, hogy erődöt építsünk az indiánok elleni védelemre. Most semmiképpen sem tudunk újabb adót fizetni.” Ez csak a kérésük lényege. Az adót kivetették. Akkor semmiképpen sem lehetett megfizetni. Árverést hirdettek. Az eladások megtörténtek. Kunyhóikat, kertjeiket és földdarabjaikat, sőt még temetőiket is eladták — csak a fel nem tört földjeiket nem. A 363 font 5 shilling értékű vagyont 35 font 10 shillingért adták el. Azt mondják, hogy legalább egy részét az a prédikátor vásárolta meg, akinek ott kellett prédikálnia. Azt mondják, a település romokban maradt.

Egy nagy könyvet meg lehetne tölteni elnyomó törvényekkel. Szörnyen súlyos adóztatási rendelkezésekkel, sokféle kemény bánásmóddal, amelyek főként a baptisták ellen irányultak. De ezek az előadások nem bocsátkozhatnak ilyen részletekbe.

15A déli gyarmatokon, Karolina-szerte és különösen Virginiában, ahol az anglikán egyház uralkodott, a baptisták üldözése súlyos és folyamatos volt. Prédikátoraikat sokszor megbírságolták és bebörtönözték. A gyarmati korszak kezdetétől a függetlenségi háború kitöréséig, több mint száz éven át, kitartóan folytatták a baptisták üldözését.

16Hozunk néhány példát a baptisták virginiai megpróbáltatásaira, pedig — bármily különösnek tűnik is ma — Virginia volt Rhode Island után a következő hely a földön, amely elfogadta a vallásszabadságot. De az még több mint egy évszázadnyira volt. A megpróbáltatások pedig: különböző időpontokban nem kevesebb mint 30 prédikátort vetettek börtönbe, egyetlen váddal: „Isten Fia evangéliumának prédikálásáért”. James Ireland esete jó példa erre. Bebörtönözték. Bebörtönzése után ellenségei megpróbálták puskaporral felrobbantani. Mivel ez nem sikerült, legközelebb úgy próbálták megfojtani, hogy kénkövet égettek a börtön ablaka alatt. Mivel ez sem sikerült, megpróbáltak megegyezni egy orvossal, hogy mérgezze meg. Mindez kudarcot vallott. Az ablakból továbbra is prédikált a népének. Akkor falat építettek a börtöne köré, hogy az emberek ne lássanak be, és ő se lásson ki, de még ezt a nehézséget is legyőzték. Az emberek összegyűltek, egy zsebkendőt kötöttek egy hosszú botra, és azt feltartották a fal fölé, hogy Ireland lássa, mikor készek. A prédikálás folytatódott.

17Később három baptista prédikátort (Lewis és Joseph Craiget, valamint Aaron Bledsoe-t) tartóztattak le ugyanezzel a váddal. Legalább egyikük vérrokona volt R. E. B. Baylornak, és talán egy vagy több más texasi baptista prédikátornak is. Ezeket a prédikátorokat bíróság elé állították. Patrick Henry, amikor hallott erről, bár sok mérföldnyire lakott, és bár maga az anglikán egyházhoz tartozott, lóháton megtette azokat a mérföldeket a tárgyalásig, és önként felajánlotta szolgálatait a védelmükre. Nagyszerű volt a védőbeszéde. Itt nem bocsátkozhatom annak leírásába. Magával ragadta a bíróságot. A prédikátorokat szabadon engedték.

18Rhode Islanden kívül másutt a vallásszabadság lassan és fokozatosan jött el. Például: Virginiában olyan törvényt hoztak, amely megyénként egy, de csak egy baptista prédikátort engedélyezett. Csak kéthavonta egyszer prédikálhatott. Később ezt a törvényt módosították, és havonta egyszer prédikálhatott. De még akkor is csak a megye egyetlen meghatározott helyén, és azon a napon csak egyetlen prédikációt, és soha nem prédikálhatott este. Nemcsak Virginiában, hanem más gyarmatokon is hoztak olyan törvényeket, amelyek határozottan megtiltottak minden missziói munkát. Ezért lett Judson az első külmissziós — a törvény tiltotta. Hosszú időbe és sok kemény harcba került a virginiai képviselőházban (House of Burgesses), hogy ezeket a törvényeket jelentősen módosítsák.

19Nyilvánvaló, hogy a vallásszabadság egyik legnagyobb akadálya Amerikában — és valószínűleg, ami azt illeti, az egész világon — az a meggyőződés volt, amely a megelőző évszázadok során belegyökerezett az emberekbe, hogy a vallás semmiképpen sem maradhat fenn kormányzati támogatás nélkül. Hogy egyetlen felekezet sem virágozhat pusztán hívei önkéntes adományaiból. És ez volt az a nehezen megválaszolható érv, amikor a harc dúlt az anglikán egyház bevett státuszának megszüntetéséért Virginiában, majd később a Kongresszusban is, amikor ott a vallásszabadság kérdését tárgyalták. A baptisták sokáig szinte egyedül vívták a harcot,

20Rhode Island 1638-ban kezdte meg gyarmati életét, de csak 1663-ban kapott törvényes alapítólevelet. Ez volt az első pont, ahol vallásszabadságot biztosítottak. A második hely Virginia volt 1786-ban. A Kongresszus 1791. december 15-én nyilvánította hatályosnak az Alkotmány első kiegészítését, amely minden polgárnak vallásszabadságot biztosított; a baptistáknak tulajdonítják, hogy ők voltak a vezetők abban, hogy ez az áldás a nemzetnek osztályrészéül jusson.

21Megkockáztatjuk, hogy elmondjunk egy korai kongresszusi esetet. Azt a kérdést tárgyalták, hogy az Egyesült Államoknak legyen-e egy bevett egyháza vagy több bevett egyháza, vagy pedig vallásszabadság legyen. Több különböző törvényjavaslatot terjesztettek be: az egyik az anglikán egyházat ajánlotta bevett egyháznak, egy másik a kongregacionalista egyházat, egy harmadik pedig a presbiteriánust. A baptisták, közülük sokan — bár valószínűleg egyikük sem volt a Kongresszus tagja — komolyan küzdöttek az abszolút vallásszabadságért. James Madison (később elnök) látszólag a fő támogatójuk volt. Patrick Henry felállt, és mindezek helyett egy pótjavaslatot terjesztett elő: „Hogy egy helyett négy egyház (vagy felekezet) legyen bevett” — az anglikán, vagyis episzkopális, a kongregacionalista, a presbiteriánus és a baptista. Végül, amikor a többiek mindegyike látta, hogy ŐT nem lehet egyedüli bevett egyházzá tenni, mindegyikük beleegyezett, hogy elfogadja Henry kompromisszumát. (Ez a kompromisszumos javaslat kimondta, hogy minden megadóztatott személynek joga lesz megmondani, hogy e négy felekezet közül melyikhez kerüljön a pénze.) A baptisták továbbra is küzdöttek az egész ellen: hogy az egyház és az állam bármiféle összekapcsolása ellenkezik alapelveikkel, hogy nem fogadhatják el, még ha meg is szavazzák. Henry kérlelte őket, mondta, hogy segíteni próbál nekik, hogy enélkül nem tudnak megélni, de ők továbbra is tiltakoztak. Megtartották a szavazást — szinte egyhangúlag elfogadták. De az intézkedésről háromszor kellett szavazni. A baptisták Madison és talán mások vezetésével tovább harcoltak. Eljött a második szavazás. Azt is szinte egyhangúlag elfogadták, Henry mesteri ékesszólásának sodrásában. De a harmadik szavazás még hátravolt. Ekkor, úgy látszik, Isten közbelépett. Henryt Virginia kormányzójává tették, és távozott a Kongresszusból. Amikor eljött a harmadik szavazás, Henry ellenállhatatlan ékesszólása nélkül a javaslat elbukott.

Így a baptisták kis híján bevett felekezetté váltak, saját legünnepélyesebb tiltakozásuk ellenére. Nem ez az egyetlen alkalom, amikor a baptistáknak lehetőségük volt arra, hogy törvény által bevett felekezetté váljanak, de valószínűleg ez volt az, amikor a legközelebb kerültek hozzá.

22Nem sokkal ezután az anglikán egyház Amerikában teljesen elvesztette bevett egyházi helyzetét. Egyetlen vallási felekezetet sem támogatott a központi kormány (néhány különálló állami kormánynak még volt bevett egyháza); az egyház és az állam, ami az Egyesült Államokat illeti, teljesen szétvált. Ez a kettő, az egyház és az állam, másutt legalábbis, 1500 éven át (313 óta) szentségtelen házasságban élt. A vallásszabadság, legalábbis itt, az Egyesült Államokban, feltámadt, hogy többé meg ne haljon, és most fokozatosan, bár sok helyen lassan, terjed az egész világon.

23Ám még az Egyesült Államokban is nehezen halt el az egyház és állam egységének eszméje. Több különálló államban még sokáig fennmaradt azután is, hogy a vallásszabadság bekerült az Egyesült Államok Alkotmányába. Massachusetts, ahol az egyház és állam egységének eszméje Amerikában először talált szállást, amint már említettük, végül feladta azt. Ott több mint két és fél évszázadig élt. Utah az utolsó hely, ahol még megmaradt, hogy elcsúfítsa a földön az első és legnagyobb nemzet arcát, amely elfogadta és ápolja a „vallásszabadságot”. Ne feledjük: nem lehet valódi és abszolút vallásszabadság egyetlen olyan nemzetben sem, ahol a kormány egy bizonyos vallási felekezetet támogat.

24A baptistákkal kapcsolatban sokszor feltettek néhány komoly kérdést: Elfogadtak volna-e ők, mint felekezet, bármely nemzettől vagy államtól ajánlatot arra, hogy „bevett” egyházzá váljanak, ha az illető nemzet vagy állam önként ilyen ajánlatot tett volna nekik? És ha elfogadtak volna egy ilyen ajánlatot, vajon mások üldözőivé váltak volna-e, mint a katolikusok vagy az episzkopálisok, a lutheránusok, a presbiteriánusok vagy a kongregacionalisták? Talán nem ártana most egy kissé elgondolkodni az ilyen kérdéseken. Volt-e a baptistáknak valójában valaha ilyen lehetőségük?

Nincs-e feljegyezve a történelemben, hogy egy alkalommal Németalföld királya (Németalföld akkoriban Norvégiát és Svédországot, Belgiumot, Hollandiát és Dániát foglalta magában) komolyan fontolgatta egy bevett vallás bevezetésének kérdését? Királyságát abban az időben szinte minden oldalról bevett vallású nemzetek vagy kormányok vették körül — olyan vallásokkal, amelyeket a világi kormány támogatott.

Azt mondják, hogy Hollandia királya bizottságot nevezett ki annak megvizsgálására, hogy a létező egyházak vagy felekezetek közül melyiknek van a legjobb alapja arra, hogy újszövetségi gyülekezetnek tartsa magát. A bizottság azt jelentette, hogy a baptisták az újszövetségi tanítás legjobb képviselői. Ekkor a király felajánlotta, hogy a baptistát teszi királysága „bevett” egyházává vagy felekezetévé. A baptisták szívélyesen megköszönték, de elutasították, kijelentve, hogy ez ellenkezik alapvető meggyőződéseikkel és elveikkel.

Ez azonban nem volt az egyetlen alkalom, amikor lehetőségük volt arra, hogy felekezetük egy nép bevett vallásává váljon. Ez a lehetőség bizonyosan megvolt, amikor a Rhode Island-i gyarmatot megalapították. Másokat üldözni pedig — az lehetetlen lett volna, ha továbbra is baptisták akartak maradni. Ők voltak a „vallásszabadság” eredeti szószólói. Ez valóban hitük egyik alapvető tétele. Hittek az egyház és az állam teljes szétválasztásában.

25A baptisták meggyőződése az egyház és az állam összekapcsolásának kérdésében olyan erős volt, hogy mindig kivétel nélkül elutasították az állam minden segítségnyújtási ajánlatát. Itt két esetet hozunk. Az egyik Texasban, a másik Mexikóban történt. Sok-sok évvel ezelőtt, a Baylor Egyetem csecsemőkorában, Texas felajánlotta, hogy segít neki. Az egyetem elutasította a segítséget, noha nyomasztó szükségben volt. A texasi metodistáknak ugyanebben az időben volt egy kezdő iskolájuk Texasban. Ők elfogadták az állami segítséget; az az iskola végül az állam kezébe került.

A mexikói eset így történt: W. D. Powell volt a misszionáriusunk Mexikóban. Missziói munkájával nagy benyomást tett a baptisták javára Coahuila állam kormányzójára, Maderóra. Madero nagy ajándékot ajánlott fel a baptistáknak az állam részéről, ha a baptisták jó iskolát létesítenek a mexikói Coahuila államban. Powell az ügyet a Külmissziós Bizottság elé terjesztette. Az ajándékot elutasították, mert az államtól származott volna. Később Madero személyesen adott egy jó nagy összeget. Ezt elfogadták, és felépült és megalakult a Madero Intézet.

Néhány utószó

1A „sötét középkor” minden időszakában létezett sok keresztyén és sok különálló, független gyülekezet — némelyikük egészen az apostolok idejéig nyúlt vissza —, amelyek soha semmilyen módon nem kapcsolódtak a katolikus egyházhoz. Mindig teljesen elutasították és megtagadták a katolikusokat és tanításaikat. Ez a hiteles történelem által világosan bizonyított tény.

2Ezek a keresztyének állandó célpontjai voltak a keserű és könyörtelen üldözésnek. A történelem azt mutatja, hogy a „sötét középkor” idején, mintegy tizenkét évszázad alatt, Kr. u. 426-tól kezdve, mintegy ötvenmillió ilyen keresztyén halt vértanúhalált. Sok-sok ezer más ember, mind a „sötét középkor” előtt, mind utána, ugyanennek az üldözésnek a kemény keze alatt halt meg.

3Ezeket a keresztyéneket e sok évszázados sötét napokban sokféle néven nevezték, és ezeket a neveket mind ellenségeik adták nekik. Ezeket a neveket néha egy-egy különösen kiemelkedő és hősies vezető miatt adták, néha más okokból; és néha, sőt sokszor, ugyanazt a népet, amely ugyanazokat a nézeteket vallotta, különböző helyeken különböző neveken nevezték. Ám a sok névváltozás közepette volt egy különleges név, vagy inkább megjelölés, amely legalábbis e keresztyének egy részéhez az egész „sötét középkoron” át hozzátapadt, és ez a megjelölés az „anabaptista” volt. Ez az összetett szó, mint bizonyos keresztyének megjelölése, a történelemben először a harmadik században fordul elő; és sokatmondó tény, hogy nem sokkal a csecsemőkeresztség keletkezése után, és még sokatmondóbb tény, hogy még a katolikus név használata előtt. Így az „anabaptista” név a történelem legrégebbi felekezeti neve.

4E keresztyének feltűnő sajátossága volt, és maradt a következő évszázadokban is: elvetették a „csecsemőkeresztség” emberalkotta tanítását, és újrakeresztelést követeltek mindazoktól, akik hozzájuk jöttek, és csecsemőkorukban keresztelték meg őket, még ha bemerítéssel történt is. E sajátosságuk miatt nevezték őket „anabaptistáknak”.

5Ezt a különleges megjelölést e keresztyének közül sokakra alkalmazták, akik más gúnyneveket is viseltek; különösen igaz ez a donatistákra, a pauliciánusokra, az albigensekre, az ősi valdensekre és másokra. A későbbi évszázadokban ez a megjelölés rendes névvé vált, amelyet egy önálló csoportra alkalmaztak. Ezeket egyszerűen „anabaptistáknak” nevezték, és fokozatosan minden más név elmaradt. Már a tizenhatodik század legelején, még a lutheránus egyháznak, az összes protestáns egyház közül az elsőnek a keletkezése előtt, kezdték elhagyni az „ana” szót, és egyszerűen „baptistáknak” nevezték őket.

6A „sötét középkorba” sok gyülekezetből álló csoport ment be, amely soha semmilyen módon nem azonosult a katolikusokkal. A „sötét középkorból” sok gyülekezetből álló csoport jött ki, amely soha semmilyen módon nem azonosult a katolikusokkal.

Íme néhány azok közül az alapvető tanítások közül, amelyekhez ragaszkodtak, amikor bementek; és ugyanezek azok az alapvető tanítások, amelyekhez ragaszkodtak, amikor kijöttek; és ugyanezek azok az alapvető tanítások, amelyekhez ma is ragaszkodnak.

Alapvető tanítások

1Lelki gyülekezet, amelynek Krisztus az alapítója, egyetlen feje és törvényadója.

2Rendelései: csak kettő, a keresztség és az úrvacsora. Ezek jelképesek és emlékeztetők, nem üdvözítők.

3Tisztségviselői: csak kettő, a püspökök vagy lelkipásztorok és a diakónusok; ők a gyülekezet szolgái.

4Kormányzata: tiszta demokrácia, mégpedig csak végrehajtó, soha nem törvényhozó.

5Törvényei és tanításai: az Újszövetség, és csakis az.

6Tagjai: csak hívők, akik kegyelemből, nem cselekedetekből üdvözültek a Szent Lélek újjászülő ereje által.

7Követelményei: a hívőknek a gyülekezetbe való belépéskor meg kell keresztelkedniük, mégpedig bemerítéssel, azután engedelmesség és hűség minden újszövetségi törvényhez.

8Az egyes gyülekezetek — a törvények végrehajtásában és a fegyelmezésben, valamint Isten iránti felelősségükben különállóak és függetlenek — a munkában azonban együttműködnek.

9Az egyház és az állam teljes szétválasztása.

10Abszolút vallásszabadság mindenki számára.

Kihajtható melléklet

A vér nyoma táblázat

Húsz évszázad egyetlen lapon, ahogyan Dr. Carroll megrajzolta az 1931-es füzethez. A piros körök azok a gyülekezetek, amelyek megtartották az újszövetségi hitet, és szenvedtek érte. Soruk soha nem szakad meg.

A táblázat magyarázata

Írta: Dr. J. M. Carroll

A baptista gyülekezetek története alapítójuk, az Úr Jézus Krisztus idejétől a 20. századig.

  1. Ennek a könyvnek és táblázatnak az a célja, hogy a történelem alapján megmutassa: a baptistáknak Krisztus óta megszakítatlan gyülekezeti soruk van, és bennük teljesedett be az ő próféciája: „ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” (Máté 16:18). A szabálytalan gyülekezeteken világosan látszik a katolicizmus és a protestantizmus növekedése. A baptisták nem protestánsok, mert nem a katolikus egyházból váltak ki.
  2. A fent és lent látható számok a 20 évszázadot jelölik. Az első függőleges vonal Kr. u. 1, a második Kr. u. 100, és így tovább.
  3. Az alsó vízszintes vonalak között azok a gúnynevek állnak, amelyeket a baptisták az évek és korszakok során kaptak: novaciánusok, montanisták, pauliciánusok és valdensek.
  4. A piros körök a baptista gyülekezeteket jelölik, kezdve a jeruzsálemi első gyülekezettel, amelyet Krisztus földi szolgálata idején alapított, és amelyből a júdeai, antiókhiai és más gyülekezetek származtak. A piros szín azt jelzi, hogy üldözték őket. A legkeserűbb ellenállás és üldözés ellenére minden korban találunk baptista gyülekezeteket. Az első gúnynév, amelyet kaptak, a keresztyének volt, a következő az anabaptisták, és így tovább. Észrevehetitek, hogy a sötét középkorot sötét terület ábrázolja. Még ebben az időben is látható az anabaptistáknak nevezett gyülekezetek folyamatos sora. A katolikusok szüntelenül és kegyetlenül üldözték őket, egészen halálig. A 16. század elején az „ana” elmaradt, és egyszerűen baptistáknak nevezték őket.
  5. A fekete körök azokat a gyülekezeteket jelölik, amelyekbe tévedés hatolt be, ezért szabálytalan gyülekezeteknek nevezzük őket. Az első tévedés a gyülekezeti kormányzásban történt: a lelkipásztorok olyan hatalmat vettek maguknak, amelyet Krisztus nem adott nekik. A nagyobb gyülekezetek lelkipásztorai hatalmat követeltek más, kisebb gyülekezetek fölött. Így jött létre a 3. században a római hierarchia. Konstantin császár 313-ban felhívást bocsátott ki, amelyben minden gyülekezetet arra hívott, hogy küldjön képviselőket egy zsinat megalakítására. A piros gyülekezetek, vagyis a baptista gyülekezetek, elutasították a meghívást, a szabálytalan gyülekezetek azonban eleget tettek neki. A császár lett a fejük, és így a szabálytalan gyülekezeteknek nevezett csoport államegyházzá lett. A császár mindaddig a gyülekezetek élén állt, amíg II. Leó Péter utódjaként igényt nem tartott a hatalomra. Így látható, hogyan fejlődött a gyülekezeti kormányzás tévedése pápasággá. A 16. században a protestáns egyházak elkezdtek kiválni a római katolikus egyházból. Azért nevezik őket protestánsoknak, mert tiltakoztak a katolicizmus tévedései ellen.
  6. 251-ben jelentették ki a baptista gyülekezetek, hogy nincs közösségük a szabálytalan gyülekezetekkel. Nem fogadták el a csecsemőkorban vagy az üdvösség elnyerése végett kiszolgáltatott keresztséget, és így keletkezett a legrégebbi gúnynév, az anabaptisták, ami újrakeresztelőket jelent.

Felhasznált könyvek

Az előadások előkészítéséhez felhasznált könyvek részleges jegyzéke

History of Baptists in Virginia, Semple

Baptist Succession, Ray

Baptists in Alabama, Holcomb

History of the Huguenots, Martin

Fifty Years Among the Baptists, Benedict

Fox's Book of Martyrs

My Church, Moody

The World's Debt to Baptists, Porter

Church Manual, Pendleton

Evils of Infant Baptism, Howell

Reminiscences, Sketches and Addresses, Hutchinson

Short History of the Baptists, Vedder

The Struggle Religious Liberty in Virginia, James

The Genesis of American Anti-Missionism, Carroll

The True Baptist, A. Newton

A Guide to the Study of Church History, McGlothlin

Baptist Principles Reset, Jeter

Virginia Presbyterianism and Religious Liberty in Colonial and Revolutionary Times, Johnson

Presbyterianism 300 Years Ago, Breed

History of the Presbyterian Church of the World, Reed

Catholic Belief, Bruno

Campbellism Examined, Jeter

History of the Baptists in New England, Burrage

History of Redemption, Edwards

Principles and Practices of Baptist Churches, Wayland

History of the Liberty Baptist Association of North Carolina, Sheets

On Baptism, Carson

History and Literature of the Early Churches, Orr

History of Kentucky Baptists, Spencer

Baptist History, Orchard

Baptist Church Perpetuity, Jarrell

Disestablishment, Harwood

Progress of Baptist Principles, Curtis

Story of the Baptists, Cook

Romanism in Its Home, Eager

Americanism Against Catholicism, Grant

The Faith of Our Fathers, Cardinal Gibbons

The Faith of Our Fathers Examined, Stearns

The Story of Baptist Missions, Hervey

Baptism, Conant

Christian „Baptism,” Judson

Separation of Church and State in Virginia, Eckenrode

The Progress of Religious Liberty, Schaff

Doctrines and Principles of the M. E. Church

The Churches of the Piedmont, Allix

The History of the Waldenses, Muston

The History of Baptists, Backus

The Ancient Waldenses and Albigenses, Faber

The History of the Waldenses of Italy, Combs

History of the Baptists, Benedict

Baptist Biography, Graham

Early English Baptists, Evans

History of the Welsh Baptists, Davis

Baptist History, Cramp

History of the Baptists, Christian

Short History of the Baptists, Vedder

The Plea for the Cumberland Presbyterian Church, Jones

Religions of the World, több szerző

History of the Reformation in Germany, Ranke

Church History, Kurtz

Constitution of the Presbyterian Church in the USA

Doctrines and Discipline, African M. E. Church, Emory

Church History, Jones

History of the Christian Religion and Church, Neader

Ecclesiastical History, Mosheim

History of the Christian Church, Gregory

History of the Church, Waddington

Handbook of Church History, Green

Manual of Church History, Newman

History of Anti-Pedobaptists, Newman

Catholic Encyclopedia (16 kötet)

The Baptist Encyclopedia, Cathcart

Encyclopedia of Religious Knowledge, Brown

Encyclopedia Britannica

Origin of Disciples, Whittsitt

Encyclopedia of Religious Knowledge, Schaff-Herzogg

Book of Martyrs, Foxe

Baptist History, Schackleford